Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - HOLNAP - Csóka Tibor: Égigérő álmok (elbeszélés)

hetetlent. Áthajol a korláton, fél teste veszélyesen lóg a súgó víz felett, a lélegzése halkul, hörgésszerű. Áthajol a korláton, a fiú látni véli, ahogy esetlenül zuhan a mélybe, csobbanás, az emberi test közösül a természet testével, a víz már bomlasztja a szervezetet, és a barrakudák zabálják a puha husikát...

— Nem érdemes — kapja el Hosszú a lányt, visszahúzza és nem néz rá, tekintete valahol a Syrius felé jár, a lány sóhajt, fejét megmentője mellére hajtja, keze a teste mellett lóg, tehetetlen és nem szól semmit, lélegzése halkul már, remegése alábbhagy.

— Nem érdemes — ismétli halkan a fiú, és átkarolja; többet nem szól. Nem olyan, mint a milói Vénusz, szebb, sokkal szebb, gondolja, és forró, nagyon forró.

— Tudom — sóhajtja, ránéz a fiúra, szemét könnylepel védi, szipákol egyet —, nem is akartam — folytatja —, csak valami húzott, valami rettenetesen húzott lefelé.

Egyszerre sóhajtanak, és elhúzódnak egymástól. Kezecskéjét a kezébe dugja, és gyengéden a faházak felé húzza őt. Hosszú nem ellenkezik, nem lát ki a mámorból, nem ért semmit, nem fog fel semmit, az emberi logika teljes csődjét konstatálja csak. Lassan mennek, a lánynak izzad a tenyere, de ez az izzadság izgató, izgató, mint egész lénye, furcsa és kiismerhetetlen és szép, szebb, mint a kartalan Vénusz, sokkal szebb.

Elérkeznek a barakkhoz. Mindenhol csend, itt nyögnek, ott horkolnak. Hangtalanul mennek végig a folyosón, arra, ahol Hosszú lakik. A szobában két ágy, asztal és székek, semmi komfort, az ablakon bemosolyog két csillag. Hosszú az ablaknál áll, elpirul, nem nagyon tudja, mit kell ilyen szituációban tenni, a lány végigszántja karmait a fiú kezén, aztán a vállán, elkezdi kigombolni az ingét, majd hirtelen mozdulattal lerántja, karmait belevájja a hátába, van benne valami macskaszerű, gondolja a fiú, megfordul, elkapja a lányt és csókolná, de az ügyesen kiszabadítja magát. Hosszú leül az ágyra, szótlanul. A lány átlósan megfogja trikóját, húzza felfelé, alóla kibuggyannak a mellei, Hosszúnak száraz a torka, nyel egy nagyot, Glória kilép a szoknyájából is, a fiúnak megnő a szeme, pici a bugyi, a szőrszálak kukucskálnak, a lány feléje tart, tánclépésben közeledik. A fiút kiveri a veríték. Megcsókolja, Hosszúnak zárva a szeme. Nyikorgást hall, a lány kiugrott az ablakon, ki a szabadba, az éjt világítja meztelen teste, a futómozdulatokból kibukkan néha egy emlődarab.

A fiú a falhoz áll, mezítelen testét beszippantja a mész, homlokát fagyasztja a halott fal. Aztán megfordul, kinéz az ablakon, és megkérdezi a hajnalt.

Már második napja nem szól senkihez. Járkál, mint egy kísértet, nem vesz tudomást a világ dolgairól. Alacsony sem szól, az idegesítő hümmögést is abbahagyta. Csak dolgoznak, mint két szorgalmas árnyék. Egyszer, amikor Hosszú látja, hogy a munkavezető nagy ricsaj közepette bezárkózik a fészerbe az egyik könnyűvérű lánnyal, elkapja Alacsonyt, gyere, gyere, ordítja, nekifutnak a dombnak, a ház felé, a falu felé.

A faluban nyugodt az élet: az egyik udvarban egy manus szeleteli a feleségét, messzebb, a fán, hatalmas alsónemű landol, a szél trágyaszagot hordoz a levegőben. Alacsony csak akkor tér magához, amikor leülnek a kocsmai asztalhoz, a koszos és mocskos terítő mellé, megadva magukat a kocsmáros önkényének és tömény kotyvalékának.

— Sör, rum, kétszer — szól Hosszú az elhízott kocsmárosnak, annak a füléből sárgás anyag olvad ki, bólint egyet és megindul a csaphoz, két poharat enged teli, kicsorog belőlük a fehér hab. Az aranybarna italt egyből lehajtják, a meleg átjárja egész testüket, feligyekszik a fejbe, leülepszik valamelyik agy- tekervény kanyarjában. Szemük előtt hirtelen elmosódik az éles kép.