Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - FÓRUM - Puntigán József: Iskoláink ügye nem csak iskoláink ügye

mán kollégáiké. Első „műszaki” fizetésemet kézhez kapván többször kérdeztem magamtól, s mások — közöttük hasonló korú nem főiskolát végzettek — tőlem: Érdemes volt ezért ennyit tanulnod? Pedig olyan területen kezdtem, s dolgozom ma is, amit már akkor, kb. öt évvel ezelőtt is igen támogattak. Legalábbis elvileg, mert gazdasági életünk sok más területének, a számítástechnika gyakorlati alkalmazásának elvei sincsenek összhangban a gyakorlati lehetőségekkel. S csak azért nem ment el a kedvem a pályától, mert érdekelt, amit csináltam, s Jól éreztem magam a munkahelyemen.

Nem tudok örülni annak sem, ha a humán értelmiségi bocsánatos bűnnek tartja természettudományos, műszaki ismeretei hiányosságát. A köztudat sem talál ebben kivetnivalót. Abban annál többet, ha egy műszakinak hiányoznak a „humán” alapismeretei (irodalom, történelem stb.). Csak ez utóbbi tartozna általános műveltségünk körébe? Az előbbi nem?

Ha egymás mellé rakva összegzem e korántsem teljes, de a műszaki végzettségűeket eléggé háttérbe szorító tényeket, akkor nem csodálkozom, hogy a fiatalok többsége nem természettudományos érdeklődésű. Ahhoz, hogy valamilyen szakma vonzerőt gyakoroljon, példaképekre van szükség. Olyan emberekre, akik képesek tudásukkal hatni, s esetleg maguk köré csoportosítani fiatalokat. Nemzetiségi társadalmunkban — műszaki területeken — ilyenekből nagyon kevés van.

Nem kedvező ez a jelenség azért sem, mert akár elfogadjuk, akár nem, a műszaki ismeretek gyakorlati és elméleti alkalmazása gazdasági életünk, életszínvonalunk változásának döntő tényezője. Ezzel a ténnyel — beállítottságától függetlenül — mindenkinek tisztában kell lennie. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a középiskolákból kikerülők tudása nem lehet egyoldalú: egyformán kell tartalmaznia humán és reál ismereteket is. Természetesen ezalatt nem azt értem, hogy az erdeti érdeklődési körnek kell sérüléseket szenvednie.

Középiskoláink közül a gimnáziumokkal vannak a legnagyobb gondok. Az utóbbi évek tapasztalata alapján a gimnáziumokat afféle „menedékiskoláknak” is nevezhetnénk. Hiszen végső lehetőségként ide kerülnek azok, akik nem jutottak át a szakközépiskolák felvételijén, továbbá azok, akik még nem tudtak dönteni a jövőjüket illetően, valamint azok, akik célja valamilyen főiskola elvégzése. Mivel sok gimnáziumi magyar osztály nem tudja elérni a központilag meghatározott minimumlétszámot még az a jelentkező is aranyat ér, akinek tudása és képessége az alsó szint határán mozog. A felvételik köny- nyítése, a túlzott létszámorientáltság, a tantervekkel való kísérletezés, törvényszerűen hozza magával a gimnáziumok értékvesztését. A magyar osztályok esetében ehhez még hozzáadódik — az óvodákkal és az alapiskolákkal is kapcsolatos — előítélet: ha nem magyar osztályba jár a diák, akkor sokkal jobban érvényesül a főiskolákon.

Érzékeny problémába ütközünk akkor is, ha abból a szempontból vizsgáljuk a gimnáziumot, hogy milyen társadalmi biztonságérzetet tud nyújtani az egyénnek, illetve a szülőknek. A gimnáziummal ugyanis azoknak sohasem volt semmi bajuk — s ma sincs —, akik főiskolára kerültek. Kérdések csak akkor vetődtek fel, ha ez nem sikerült — holott az eredeti cél ez volt. Szakma nincs a kezükben, az esetleges munkahelyeken pedig óriási előnyben vannak a szakközépiskolák végzettjei. Tegyük hozzá, mind szakmai, mind „alkalmazói” szempontból: joggal. Az eredmény végül is az, hogy többségük érettségit nem igénylő munkahelyre kerül. Jómagam a gimnáziumok iránti érdeklődés fokozatos csökkenésének okát e kérdés meg nem oldásában is látom. A szülőkben és gyerekekben nincs meg a kellő biztonságérzet a jövőt illetően. A döntés pillanatában egyszerűen nem tudnak választ adni a „Mi lesz, ha négy év múlva sem veszik fel?” kérdésre. Meglesz ugyan a gyerek általános műveltsége, de ez a valóságban semmit sem fog érni, mert szakmája nincs. A mostanában tapasztalható felfogás szerint az előbbi az utóbbi nélkül semmit sem ér. Ez még akkor is így van, ha ezzel a nézettel sokan nem értünk egyet.

A gimnáziumoknak nem lehet fő feladatuk, hogy végzőseiknek szakmát is adjanak a kezükbe. Azt hiszem, azok, akik eleve főiskolára szeretnének jutni, jól tudják ezt, és a kockázatot is vállalják. Az iskola abban segíthet nekik, hogy felkészíti őket — tanácsokkal, támpontokkal, esetleg néhány foglalkozás bemutatásával — a sikertelen felvételi esetén a két felvételi közötti idő kitöltésére. Kritikusabb helyzetben a fiúk vannak, mert őket sikertelenség esetén a kötelező katonai szolgálat várja.

Attól nemigen kell tartani, hogy a gimnázium mint iskolatípus a közeljövőben meg