Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - FÓRUM - Puntigán József: Iskoláink ügye nem csak iskoláink ügye
szűnik létezni. Attól sokkal inkább félhetünk, hogy ez a magyar osztályaival történik meg. Ahhoz, hogy ez ne következzék be, vissza kell szereznie évtizedekig meglévő tekintélyét: jelenünk igényeihez alkalmazkodva tartsa meg fő irányvonalát! Tehát: 1. Mind a reál, mind a humán beállítottságú diákok találják meg benne kibontakozási lehetőségeiket. Ennek leginkább úgy tehetne eleget, ha az általános ismereteket nyújtó tantárgyak mellett a fő tanulmányok a szemináriumokon és gyakorlatokon folynának. Ezeken — csoportosítva az azonos érdeklődésű diákokat — a főiskolára való felkészülés lenne a fő cél. Külön csoportban kapnának helyet azok, akik csak „úgy” jöttek a gimnáziumba. 2. A felvételi legalább azt a célt szolgálja, hogy időben „értesítse” a tanári kart jövendőbeli diákjainak összetételéről és céljairól. 3. A magyar osztályokban — az osztály megnyitása ne legyen minimumlétszámhoz kötve — biztosítva legyen a szlovák nyelv olyan szintű elsajátításának lehetősége, amely megfelel a felsőfokú tanulmány alapkövetelményének. Annak, hogy ez ne csak álom maradjon, elengedhetetlen alapfeltétele egy rugalmas, sokrétű tanári kar megléte. Természetesen ez csak akkor érhető el, ha a tanárképző főiskolák is ennek megfelelően fogják képezni hallgatóikat; s ha a nemzetiségi iskolákba készülők anyanyelven jutnak hozzá az ismeretekhez. Révész Bertalan fontos meglátásait én csak természettudományi szempontból egészíteném ki néhány gondolattal. Az anyanyelv használata külön fontosságot kap a reál tantárgyak oktatóinak felkészülésében. A reál ismereteket ugyanis először meg kell érteni, s csak azután lehet megtanulni. A tanítását megtanulni csak azután lehet elkezdeni, ha az első két feltétel már teljesült. Ez a folyamat annyira összetett és sok figyelmet igénylő, hogy a nemzetiségi oktatásban az anyanyelv kizárásával ezt nem lehet sikeresen teljesíteni. A reál — sok gondolkodást, egyéni meglátást igénylő — tananyag megértése és megértetése még anyanyelven sem megy könnyen, nemhogy annak mellőzésével. Iskoláink helyzetét vizsgálgatva nem lehet kikerülni nemzetiségi lakosaink hozzáállását a felvetődő kérdésekhez. Nincs olyan hivatalos rendelet, előírás, amely bármilyen formában tiltaná azt, hogy a nemzetiségi szülő nemzetiségi iskolába adja gyermekét. Mégis egyre többen döntenek másként: hallgatva a barátok, kollégák, ismerősök és ismeretlenek — mindannyiunk által jól ismert — „intelmeire”, „tanácsaira”. Sokan még azt is vállalják — szlovákul, csehül nem beszélvén —, hogy teljesen kizárják magukat gyermekük iskolai gondjainak megoldásából. A körzetesítés, az iskolák összevonása csak tágította a problémákat kiváltó okok körét. A „jó tanácsok” mellett a távolság (a kényelem!) is felmerült mint döntő érv. Hiszen manapság már az is gondolkodóba ejti a szülőt, ha gyermekét egy távolabbi helyen fekvő iskolába kell vinnie. Főleg akkor, ha helyben egy jól felszerelt szlovák iskola van. Az óvodákkal sem jobb a helyzet. Mindezt látva érthetővé válik számomra, hogy miért fulladnak sorra kudarcba az óvodai, alapiskolai osztályok újraindítási kísérletei. Az évek alatt kialakult beidegződések és az önmagunkat sújtó szemlélet szinte gátat vetnek a lehetőségek megvalósítása elé. Ha nincs iskolai osztály, akkor nincs lelkiismeretfurdalás sem ... Más kérdés az, hogy az egykori hibás döntések orvoslását miért a lakosoknak kell végrehajtani? Miért kell létszámminimumhoz, mesterséges feltételekhez kötni az osztályok újramegnyitását, ha feltételek nélkül szüntették meg egykor azokat? A felelős intézmények feladata lenne, hogy az egykori hibákat kijavítsák, s hogy biztosítsák a lakosokat azok tényleges valóságáról. A szülőkben csak így alakulhat ki a szükséges, biztonságérzet. Annak érdekében, hogy növekedjék nemzetiségi értelmiségünk létszáma, elsősorban a fent említett feladatokkal kell megbirkóznunk. Ha nincs meg bennünk a kellő öntudat, a plusz vállalásához való bátorság, akkor hiába a kezdeményezéseket támogató törvények sora, a helyzet aligha fog javulni. Ebben döntő szerepet kell vállalniuk a tanítóknak, s mindazoknak, akik szívükön viselik sorsukat. Bizonyítani: szóval, tettel és példamutatással. Az iskolai reformokat csak akkor lehet elkezdeni, illetve folytatni, ha lesz kit és mire tanítani.
