Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)
dűl.„Valaki tartózkodik az én szépséges SZIGETEMEN!” — A magas fű elnyelte a lépteim zaját. A szürkületi fény nem engedte, hogy ezekben a percekben Árnyam legyen. Mentem! A saját földemen lépkedtem. „Lassan átjutok a macskaspirál legkisebb körén is .. .1” 3 Az öregember — valóban — azon a*. SZIGETEN haladt, amelyet mondandóiból ő hozott létre. Szavakkal, mondatokkal, igazságokkal és féligazságokkal küszködött egy életen át. Nem lett nagyobb a saját lehetőségeinél. Nem szárnyalta túl jelentős elődjét, aki valaha egy város piacán láthatott. Mr. Sthallerről van szó, derék barátaim! Az öregember lassan haladt. Egy álló életen át egyetlen CÉLNAK szentelte magát. Haladtában tisztában volt azzal, hogy valami visszavonhatatlanul a végéhez közelít. Felötlött benne, hogy valójában kétfajta lét létezik. Az egyik nem kötődik sem térhez, sem időhöz, sem pedig anyaghoz. Ez az egynemű létezés a homogenitása miatt örökké tartó és változatlan. A másik létezésének Steingler Kázmér is gócpontja. Ez a másik lét „megváltozási jogot” követel magának, de kifejletei mindig-mindig átmenetiek. Ő maga is átmeneti. De foglalatában otthonol az önös Is: mert a szellemi és erkölcsi hoza- dékai révén nemcsak pusztulásra érdemes tartalékai vannak! Az öregember a SZIGETEN haladt. Négyezer szívütésnyi idővel később felkelt a pufók, mélyvörös színű HOLD. A szellő a gyermekkorának virágillatait sodorta hozzá. A zsebéből cigarettát vett elő. Tudta: ez most már az Utolsó cigaretta. Léptek. Léptek. Léptek közeledését hallotta az öregember. A Hold jeges fényében egy hatalmas fehér bika tűnt fel. Amikor Steingler közelébe ért: az öregember megborzongott. A testében hűvös huzat támadt. Félt? Hogyne félt volna. A Bikát nézte, amelynek emberi arca volt. Minden összezagyválódott körülötte és benne. Mindannyiunknak az előttünk járók egyengetik a különböző színű és küldetésű UTAKAT! Az útjaink egyengetőit éppúgy nem mi választjuk, mint ahogyan a sorsunkat sem. Mint az elhasznált gúnyát az emberfia, a szellem éppúgy elfelejti az elhasználódott testet, amelyet magába fogad az anyagok körforgása. „Hát eloldódik a végső fék?” — erre gondolt Steingler, a szavakkal bajlódó öregember. Az átmenetet jámborka vekkereink segítségével aligha lehetett volna mérni. Steingler szelleme, átpréselődve egy másik idősíkba, elveszítette mindazt, ami „földi”, ami „evilági” volt. A nagyszerűnek vélt földi bástyáink, az anyagi és erkölcsi szamárlétráink odaát, a „korláton” túli közegben elveszítették funkciójukat. Steingler szelleme tehát új röppályára sodortatott, oda, ahol már nem kell jelentéktelen dolgokért egzisztenciális küzdelmet vívni. Ott magasabbrendű küzdelem vár a Szellemre, magasabbrendű macskaspirálok következnek, tovább, tovább, tovább: tovább a megkezdett úton, mert ami egyszer elkezdődött, annak soha, soha, sohasem lehet vége.
