Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)
resném is; nyomát nem lelhetném sehol... . Lehet nyomtalanul érkezni és távozni. Lehet nyomtalanul élni is! Egészen tűrhetően éreztem magamat. Nagy ívű út volt mögöttem. Gondolom, hogy az emberi életek útjai spirálisak. Egyszer láttam egy klassz cicust: egy falusi kocsmaudvaron a saját farkát kergette. „Ó, az a léhűtő macska!” — hangoskodott a túlszabott kocsmárosné. „Képzelje, Mr. Steingler, mit művel ez naponta háromszor-négyszer... Pörög, pörög, pörög; kergeti és kergeti a saját farkát... Tudja, nagyon unatkozik, amióta a patkányfogó tönkretette a férfiasságát;,. .!” Talán nem ilyen sebességgel, de mi is leírjuk a magunk macskaspiráljait. Lépteinkből fűzünk láncot! Lépdelünk, és elhitetjük magunkkal, hogy HALADUNK! De azért nincs probléma: minden egyes megtérésünk — valamiképpen — magasabbrendű. Életünk sok száz macskaspirálja pedig előkészületi játszma a nagy átalakuláshoz, amelyet a szűkös képzelőerőnk miatt halálnak nevezünk. A fejem egészen kitisztult. Ruhát váltottam. Teát főztem. Magyarán: megtettem a szokásos előkészületeket. Éreztem, közelít a zászlós pillanat, az a fenséges perc, midón utolsó — evilági — magánbeszédembe kezdek. A házam az éyek múlásával mind hatalmasabbra nőtt. A legtávolabbi zugából több kosárnyi eddig nem használt fogalmat cipeltem a „műhelyembe”. A fiókból törlőruhát vettem elő, és eltávolítottam a szavak homályát, Ekközben a sózott-vajazotť teámat hörpöltem. Sok sok történetet ötöltem ki az életem folyamán. Am ezekből á történetekből, e magánbeszédekből hiányzott a kockázatvállalás és az árnyék. Idealista voltam, és a halálomig idealista is maradok. Sőt, ha már nem leszek itt, akkor is idealista leszek... Csakhogy akkor már az idealizmusom semmit sem jelent... Félfehékkel közelebb csusszantam a reáliákhoz. Azzal buzdítottam magamat, hogy bennem megvan az interdependenciális kreativitás, amely által egy életen át kiszűri tudtam a lényegtelen dolgok közül a lényegeseket, és az idealizmusom csak afféle — díszesre kötött — sapka az igazán fontos tetteim felett. S ha a betegségem szünetelt, csaknem olyan szókufár voltam, mint Mr. Sthal- ler... Jó, jó: vagyok, aki vagyok; egy bizonyos fokon túl már nem számítanak az érdemeink, éppúgy nem számítanak, mint a gyarlóságaink! Ahogy vénültem, sok mindennel kezdtem tisztában lenni! Egy dologra viszont nem lehet kielégítő választ lelni. Éspedig arra, hogy ha a JÖ és á ROSSZ egy bizonyos fokon vagy határon elveszíti lényegét és értelmét, akkor mi miért akarunk — lép- ten-nyomon — választani? Miért, miért, miért?! Kihörpöltem a maradék teámat. Az edényt kiöblítettem. Az ajtóhoz léptem: valóban kulcsra zártam. Lám, mindennek eljön az ideje. így elérkezett az utolsó monológ zászlós pillanata is. 2 • A többi? Már ismerős. A szövegszigetem most roppant változáson megy át. A művisége fokozatosan átalakul természetessé. És nincs min csodálkozni. Lényegében várható volt ez. Sőt mintha egy életen át erre a pillanatra vártam volna. Egymilliárdnyi esztendő, éspedig egyetlen pillanat alatt! A szövegszigetem igazi SZIGETTÉ lett! A félhomályban felkapaszkodtam a SZIGET délkeleti meredélyén. És láttam, hogy mint minden sziget, az ÉN SZIGETEM is lényegesen különbözik a környezetétől. Tudtam, megbízható helyen vagyok. És ez a tény erőt adott. Alkonyat utáni idő volt. Hűséges szürkület. Koromhoz híven NYUGAT FELÉ indultam. Az az érzés nyilallott belém, hogy nem vagyok egye-
