Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)

nyi lyuk éktelenkedett. „Mennem kell...” — mondta. Elnéző derűvel bámultam utána. Ügy éreztem, hogy a történések magasabb kategóriájába soroltattam.

Különböző temetőkertekbe látogattam el.

Elmentem a Kairó utcába, ahová muzulmánokat földeltek el. A sírok fölé két- három helyiségből álló házakat építettek. A szobák padlóit és falait drága szőnyegek borították. A megboldogultak hozzátartozói e takaros lakokban évente két alkalommal nagy eszem-iszomot rendeztek. Sütöttek-főztek: degeszre tömték magukat még a szegényebbek is, és éjszaka a sírok fölötti falak birodalmában dugtak, és a végkimerülésíg szeretkeztek! A várandósok pedig itt hullajtot- ták világra kreol bőrű utódaikat.

Meglátogattam a város legzajosabb temetőkertjét is, ahol nyár derekán tartották a halottak napját. A sírok felett részeg szerelmespárok dülöngéltek. Még az ünnepi cécóra érkező pap is tökrészeg volt. Az asszonyok szambáztak, csa- csacsáztak, rumbáztak! Mindenkinek jó kedve volt. Mindenki röhögött, dalolt, ordibált a pia hatása alatt. Évente egyetlen nap, midőn semmi sincs tiltva! Augusztus 14-én csalhatsz, lophatsz, balhézhatsz: ezen a napon senkinek semmit nem kell komolyan vennie! Bölcs ember volt, aki ezt kiötlötte.

És voltam abban a mélyen fekvő, fáktól és bokroktól csendes temetőkertben, ahol az emeletes sírokon urnák várják a cédulákra írt üzeneteiket.

És elmentem abba a cinterembe, ahová majd a vázamat elföldelik.

Takaros, már-már mulatságos kertecske ez. Olajban pácolt deszkakerítés veszi kerül. A cinterem egyik végében kékesszürkére festett kápolna áll. A másik végében egy új keletű hullaraktár van. Néha fekete egyenben érkeztem, és részt vettem a temetési szertartásokon, mintha rokonaim lettek volna a megboldogultak. Néztem a hajlongó sírásókat, akiknek gúnyáját átjárta a föld nehézkes illata. Az emberi csontokat újságpapírba csomagolták, és a bokrok elé gyűjtötték, kerülvén a szájtátiak megbotránkozását. Csákányoztak, lapátolták a földet. Méretre szabott karcsú sírokat ástak. De eközben nem lettek bölcsebbek: nem tudtak arról, amiről én tudni szerettem volna.

Itt időztem, ebben a cinteremben töltöttem életem jelentős hányadát, és olykor arra gondoltam, hogy nekem csak egy halottam van, éspedig: önmagam! És amerre megyek, mindenhová ezt az egyetlen halottat viszem.

Innen, a Z. utcai cinteremből a világ dolgai titkolatlannak és sutának látszottak.

Egy alkalommal a szürkéskék színű kápolna felől kék raelósgúnyában, vadonatúj bakancscipőben és fekete kalapban egy hatvanhat esztendős férfi közeledtére lettem figyelmes. Úgy jött, mintha nehezére esett volna a járás. A fejét elfordította, mintha palástolni akarta volna a célját. Tudta, hogy nekem akar mondani valamit. És azt is tudtatm, hogy MIT AKAR NEKEM MONDANI! Mielőtt még elérhetett volna, a bokrok közé vetettem magamat. Elhagytam a cintermet. Kiléptem a fényverte utcára. És rögvest egy vénséges banyába botlottam. Undorodom a szuvas vénektől és az apácáktól: megbénítanak a titkaik! „Ön Mr. Steingler!” — rikácsolta a vénség. És akárcsak a bibliai Simon Péter a Mestert, most én is megtagadtam önmagamat. Szaladtam végig a Tizenhetesek útján, a Dohány utcán, trappoltam át a tereken, valaha kedvenc utcáimon roszogtam végig, és lépten-nyomon vén szarháziakba és papokba és apácákba ütköztem, emberarcú, lólábú lényekbe, akik így harsogtak: „Mr. Steingler! Álljon már meg, Mr. Steingler! Ne siessen úgy, Mr. Steingler!” Én pedig nem háromszor, de ötvenháromszor tagadtam meg önmagamat. Elérvén a házamat, az ajtót kulcsra zártam. Azt hiszem: szunnyadtam egy keveset. A fejem egészen kitisztult. Tudtam, hogy a kulcsra zárt ajtómon túl háború van, az emberek egymást ölik a rekkenő nyári kánikulában. Tegnap is ezt tették. Tegnapelőtt is. Amíg a hullák é'denét látogattam, valaki járt a házamban. Ám ha mikroszkóppal ke