Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)

A fák és bokrok ágait nézve arra gondoltam, hogy ahány ág, ahány levélke, annyiféle sors, annyiféle egyediség. Ügy bizony! A Világ megannyi szintjén s fokán ugyanaz a szimfónia ... Ugyanaz a monoton sors-zene a levelek lelkében, mint a madarakéban vagy a hüllőkében. A lét-lehetőség különböző változatai minden szinten! — karattyoltam összefüggéstelenül. A fősétány felől egy ember közelített. A szavakat áruló Sthallerre gondoltam; meg másokra, férfiakra és nőkre, akik nem törhették át a monológjaim hártyafalát, akik végérvényesen kirekesztődtek a szövegeimből.

A fősétány felől közeledő idegen szíjas alkatú, magas férfi volt. Vadonatúj, mélykék színű munkaruhát viselt. A lábán kifényesített bakancscipő. A fején vastag karimájú, sötét kalap volt. Lassan, ráérősen közeledett. Az arca... Az áb- rázata elnagyoltan „faragva”. Széles és csaknem üres fizimiskája volt. Az orr- likai viszont tágasak voltak, mint általában a nagyon erős embereknek.

Megpróbáltam felállni, ám a csupasz ábrázatú idegen a vállamra tette súlyos mancsát. „Csak nyugi, nyugi...” — a hangja: mintha a saját hangomat hallottam volna. Az öltözete éppúgy csálén állt rajta, mint rajtam, s hasonló szagváltozatokkal volt felvértezve, mint jómagam.

A zsebembe nyúltam, hogy az ujjaimmal vacakoljak egy ideig. Ha megbillen velem a világ, a kezemet mindig a zsebembe süllyesztettem. S az ujjaim szebbnél szebb dolgokat ötölnek ki. A figyelmemet elterelik a lényegről.

Amikor ifjabb voltam, akkor nem mindig a kabátzsebemet használtam. De lejárt a nagy érzelmek kora! Ám még így is új és új érzéseket tudok az ujjaim bolondériájából kicsikarni: ilyenkor megfeledkezem a fölöttem függő Da- moklész-kardról. Az Idő reám rakta a nehezékeit. A kardlapot gyorsan ölő méreggel borítja már évtizedek óta. Nem az elmúlástól, de az elbukástól félek. Az iszonyatos sebességű zuhanástól, amelynek változataiból már kivettem a részemet. Az emberi épülés mindig ugyanaz. Az emberi leépülésnek pediglen milliárdnyi változata van. Az ujjaimból eredő hőhullámokra figyeltem, és csaknem teljesen megfeledkeztem az előttem álló idegenről, aki így szólt: „Gyakran jár ide, Mr. Steingler... Valaha én is gyakran elidőztem itt... Idejön: letelepedik a sétány szegélyén lévő padra. És az ágacskákat, levélkéket bámulja, és elmélkedik ... Hajdan én is ilyen céllal érkeztem, Mr. Steingler ...”

Az idegen levette a vastag karimájú, fekete kalapját. Az Idő csúnyán elbánt a hajával, de az én üstökömet sem kímélte. „Idejön: és nézi, nézi a fák leveleit— Végül is meglátta egyediségüket...” Nem szívelem az utána leskelődő- ket. Különben is: minden embernek megvan a maga keresztje. „Idejön ... Jószerivel menekül ide... Ez az emlékpark afféle kis oázis az ön jelen idejében, M. Steingler ... Nézdegéli azt a parányi, fázóska levélkét, ott... ott... azon az ágon... Es arra gondol, hogy az az icike-picike levélke végigdidergi a számára legkedvezőbb évszakot is, az egész életét végigdidergi, és feltehetően idő előtt elpusztul... Mr. Steingler ... Ön együttérez a horpadt arcú levélkével... Pedig nincs oka a sajnálkozásra ... Mert az a levélke a saját nyomorában érzi jól magát... Éppúgy, mint az a roppant mennyiségű szaporulat azon a másik ágon... Igen... On, Steingler úr, elfoglalja magát az ártalmatlan nézdegélés- sel... Beleveti magát a zöld burjánzásba ... És tökéletesíteni az elméleteit. ..” Az idegen ezalatt roppant nagy változáson esett át. Az arca sápadt lett. A kezei remegtek. „Forróság gyötör, uram, szomjas vagyok, Mr. Steingler ...” — A padom melletti szatyromból egy fiaska bort vettem elő. Az előttem álló ember eltatotta fogatlan száját, s láthattam, hogy a nyelve alatt krémszínű kukacok nyüzsögnek. A bor hatására offenzívába lendültek. Az idegen megköszönte jóságomat. A padom mögül három kovácsoltvas szög került elő. Az egyiket a zsebébe süllyesztette. Csak most vettem észre, hogy a kézfején kovácsoltvas-szög-