Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)
de nem tagadhattam el azt, hogy az életemhez tartoztak. Mélyhangulataimban — általában — Mr. Sthallerért fohászkodtam. A szememet ilyenkor behunytam. És vártam. Krónikus emberhiányomban levegő után kapkodva, verejtékemben pácolódva mindig Mr. Sthaller érkezésében bíztam. A tudatom ... Vagy másfélezer grammnyi szürkeállományommal gyűlt meg a bajom. Naponta százötvenezer sejtet zabálok föl ebből a mennyiségből. És ha hiábavalóságaim miatt manifesztációba kezdek, akkor jön el aztán az igazi Waterlook ideje. De semmi, az égvilágon semmi sem segít ezen a roppant mennyiségű — beteg — sejthalmazon. Ez az átkozott agy! Az agyam! Ez az élő nagyraktár úgy fogadja magába a világ dolgait, hogy semmit, az égvilágon semmit sem él fel belőle. Csak gyűlnek-szaporodnak az információim. Tapasztalatok garázsoltat- nak a tapasztalatok mellé. Bukásaim a bukásaim mellé sorakoznak. Ez az agy, akár a szomjazó föld a nyirok után, új de új ismeretkupacok, új és új adathalmazok után vágyódik. Ez az agy, mint végzetesen őrült masinéria, begyűjti a nagyvilág szennyét s bolyhát, bekasszázza a makulatúrát. Ha magánbeszédeimet mondtam, az agytartalékom hülyeségszintje cseppet sem csökkent. Minden egyes magánszövegem után súlyosabb és merevebb lettem. Az agyam, a meghibásodott tudatom kiszolgáltatottja voltam. Szinkronban a világegyetem megannyi parányának, óriásának és istenségének a kiszolgáltatottja. Cipeltem ezt a terhet, mint ahogyan a Nap sem tud megszabadulni a kitöréseitől. Felejteni! Felejteni! Felejtenem kellett volna. A tudatom kilyukacsosodott a betáplált ismeret- anyagtól. Az agyam kráterei, dűnéi, búvópatakjai feltöltődtek mocsokkal. Elaggott dolgok kísértettek. És volt idő, amikor önzaklatásom szünetelt. Ilyenkor kezdett kiteljesedni bennem egy Kép! Nem mondhatom, hogy annyit tűrtem, mint az állat, mert nem tudom, hogy mennyi mindent állnak ki az állatok! Sokat bajlódtam, annyi bizonyos. A heverőmön feküdtem. A gyógyszerek hatása alatt mélységes szomorúság telepedett rám. Nagy ívű megszállásaival: a KIÚTTALANSÁG! „Mészárold le magadat, Steingler!” — rikoltotta bennem lakozó Holló. És újfent végigéltem azt a processziót: végigjárva az elmúlásba vezető labirintusok változatait. Ködösen az Élet Madarára gondoltam, amely csúnyább a Halálmadárnál. Ott ül: minden kórházi ágy végében ott virraszt. És ott vigilál megannyi házban, hogy mások szenvedését magába gyűjtse, a tolla csúnya, ragacsos, a hangja rikácsoló, a szeme vizenyős és álmatag, de Életet, Életet: megmaradást ad! És azok a reggelek ... Amikor a betegségem megfáradt. És megszabadulva a béklyóimtól a fürdőszobában a testi szennyet is eltávolítottam magamról. Arra gondoltam: megintcsak átjutottam a gőzölgő, nagy folyón. Átjutottam a lélekveszejtő, széles sávon. Élőként megintcsak átperegtem az emberi Idő rostáján. EZ ITT A KÖZÉPSŐ VILÁG, LÁBAM ALATT HÜLLŐK, GYÖKEREK, EMBERI CSONTOK! — lám, a létezésemmel újabb és újabb visszatérő kört írtam le. Hja, a köreim! Évről-évre kisebbedé köreim! A legparányibb koncentrikus kör majd az Idő szivárványkapuja túloldalára juttat. A Nap! Ez a tüzes égitest azt hazudta, hogy nincsen tegnap és nincsen ma. Emberek haladtak velem szemben. Nem volt közöm hozzájuk. Minden a moc- canatlanságával s jelentéktelenségével hozakodott elő. A temetőkből átalakított emlékparkok vonzottak. Az emberi értelem úgy békéi meg a múlt és jövendő között feszített ezüstszínű pórázzal, hogy tarolni kényszerül: a hajdani síremlékeket, ha egyáltalán voltak, a múzeumokba vagy a szeméttelepekre száműzték.
