Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)
dom. A tény: volt közünk egymáshoz. Mr. Sthaller még bejutott az idegen városok idegen falai közé, s a piactereken lévő asztalokra megtisztított szavakat halmozhatott. Az emberek — ők már ilyenek! — elkapkodták a szavakat, és ellenszolgáltatásként bankókat gyömöszöltek a zsebébe. Az Embert magára hagyták. Én is egyedül topogok itt — a szaromban —, egyedül gyürkőzöm! A mások által elprédált, tönkrement szavakat gyűjtögettem panyókámba s kosaramba. Otthonomban a szavak megtisztításával foglalatoskodtam. A gyógyításukba fektettem erőmet s tehetségemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sohasem tévedtem el. Mindenféle irányra s hangulatra felesküdtem. És sok-sok időmbe tellett, míg megértettem, hogy igazából mit is akarok. „Élned kell, vén cimbora, éspedig úgy, hogy az életed ne maradjon a munkád színvonala alatt!” — pillantottam magamra. A ruhám nyákos volt a mocsoktól. A kezeim. Az arcom. A lábbelim. Mindent bemocskoltam az útjaimmal. Sokat papolhatnék arról a monológról. Az utolsó szakaszon mesterien visszafogtam a legfontosabb vonulatokat. Elférceltem a kitüremlő szálakat. „Még néhány offenzív mozdulat...” — ficsúrkodtam. „Lám-lám: ezt is megérjük...!” — a pók köti ily módszeresen a hálóját. A föladatom pókja voltam magam is. Dolgoztam-alakítgattam: s egy váratlan pillanatban megtörtént az, amire — korábban — gondolni sem mertem. Mielőtt az utolsó és legfontosabbnak vélt szavak elhangzottak volna, a magánbesződem befejezte önmagát. Az emberfia nem lehet eléggé tapasztalt. A józan ész mondatja velem, hogy a valóság végzete gyakran egy jóval acélosabb valóság! Az a monológ ... Úgy ért véget, mintha végzetes rövidzárlat történt volna. Kimondatott az az átkozott Szó, amely a magánbeszédem utolsó mozaikja lett. A magánbeszédem elvont szigetté állt össze, majd egy váratlan reakció folytán rendhagyóvá, művivé nőtte ki magát. Én pedig, elszakadva e szigettől, az Időtlenség katlanába hulltam. Akár az élettelen falevél, sodródtam — nagy- nagy félköröket írtam le. Az Időtlenség sava áthatolt a bőrömön. Az ereim csatornarendszerén csörgött, a koponyacsontom alatt gomolyodott a Halál! Az első pillanatban talán a Halál lesz ilyen, az az állapot, midőn az Alfából már kiléptünk, de Omegát nem értük el. Mr. Sthallerre lenne szükségem — átcsapol- tatni magamba a derűjét. A munkám befejeztével mindig is dideregtem. Minden teljesítményem után kételyek gyötörtek. Jó, jó: nem kezdem újra! Nem lesz több magánszövegem. Többé nem veszem elő a szerszámaimat, nem bütykölök, nem fércelgetek többé, kisiparosi műhelyemet bezárom, az ajtót jól elbariká- dozom. „Amerre lépek-tappogok, mindenütt Szar: az Idő szarta így tele a körletemet!” Majd csizmát húzok, gondoltam, nem kell mindig divatozni. Zuhantam, zuhangattam egy ideig,és mindenfélét összehordtam, mert zaklatott a félmúlt, torkig voltam önmagammal-mindenemmel, a munkámmal, a tehetségemmel, a magánéletemmel. A szememet nem nyitottam ki. Még néhány kör, spirál, ha úgy tetszik. Az Időtlenség kráterének középtájékán megállapodik majd a lényem. Az alkatom a tökéletes vízszintest alakítja majd. A bőröm kilúgozódik a lebegésben, és olyan színű lesz, mint az átázott hal — a holt vizek sekélyében. „Csakhogy mi élők vagyunk!” — rikoltottam. „Élő vagyok, élő, élő, élő... Hitehagyottan is vagyok, aki vagyok, és jól tudom, hogy nem most halok meg!” — Bár sok minden törént azóta, hogy a szövegszigetemtől elszakadtam, mégsem most fordulok föl... Az erő fokozatosan visszalopta magát a lényembe. Az Időtlenség katlanából feltörő áramlat lassan a felszínre sodort. Már nem gondoltam érzelemmel a szövegszintemre. Az átmeneti időszakasz lassan felélte önmagát. Olyan volt a múltam, mint egy kubista festmény. A különböző percek kockái és golyóbisai felcserélődtek, vagy térfelet nyertek. Nem szerettem a magamról szóló képeket,
