Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - Vajkai Miklós: Macskaspirál (elbeszélés)
Úgy tettem, mintha nem is érdekelt volna az az átkozott monológ. Mintha nem vérre ment volna a játék... A játék: amelyről a magamfajta vénember riasztóan sokat tud! A megtörténhetővel újfent számot vetettem. Az energiámat, a tapasztalatomat, a tudásomat hadrendbe kényszerítettem, csakhogy megússzam ezt az utolsó kezdeményezésemet. Ma már tudom: gyermekded tapogatózással haladtam, öregesen. Kissé fásultan. A magánszövegem túlságosan is lekötötte a figyelmemet. A bensőmből feltörő Áramlat azt hazudta, hogy egészen helyesen alakulnak a dolgaim. A szavak. A szavaim. Hatvanhat esztendőn át megtakarított fogalmaim. Szavak, amelyeknek kopásaival, mind nyomorúságosabb jelenével együttéreztem. Szavak. A szavaim. Amelyeken, mint apró és még tehetetlen kisdedeken, mindig segíteni akartam. A szavaim sodrása, a szavaim színskálája, a szavaim sok-sok tulajdonsága! A szavaim gyönyörűséges felülete lekötötte a figyelmemet. És ígéretet tettem, hogy nem lesz több visszaesés, ez az utolsó, evilági magánbeszédem. De azt a végső magánbeszélgetést tisztességesen befejezem. Csak semmi sietség. Kapkodás. Helytelenkedés. A magam ura vagyok még. Az esztendeim! Az elveszített küzdelmeim arra voltak jók, hogy megismerjem az emberi élet szépségeit. Árnyakban a fényt. És fénykörökben az árnyakat. „Papolj, Steingler, papolj csak, öregfiú: hiszen teljesen homogénné váltál már, most aztán nyeregben érezheted magadat, igaz-e?” Mintha vakon egy tömött tarisznyában kajtattam volna, a tudatom zálogházából most egészen érdekes dolgok kerültek elő. De nem elégedtem meg a szavak értelmével. Több kellett! És vénségemre ezt a többletet — bizonyos idő elteltével — fölénnyel magam köré szórtam. Magam előtt láttam egy hozzám hasonló vénembert, aki valahol Délen szavakat árult a piactereken. Idős ember volt már. A lábán porlepte bakancscipő. A ruhája: könnyű melós-öltöny. De a tartása... A tartásában nem köznapi határozottság volt. Idős ember volt: ám a gerincét nem kezdték ki az évek. Ügy volt jelen, mintha jelen sem lett volna. Ha reá pillantottam: a földkéreg alá kívántam magamat. Szavakat árult. A szájtáti nép körülállta őt. Csipegették-kóstol- gatták a szókupacokat, s vettek tőle ezt-azt. A bolondok! Nem tudták, értelemmel nem foghatták fel azt, hogy a szavakat nem lehet eladni, így megvásárolni sem. Mr. Sthaller, így hívták azt a hatvanhat esztendős férfit. A lábán vadonatúj bakancscipő. A testét új melósgúnya azúrkékje takarta. S az emberekhez szólt! Tiltakozott. De hangját nem lehetett hallani. A kezével azt mondta: „Nem, nem, nem!” Ám a hullámzó tömeg pontosan ellenkezőleg értette. Szavak. Nyomorúságos időkben sipogó, tolipihés szavaink. Én jól tudom, hogy ki küzdheti az életével és hatalmas igyekezetével, állhatatottságával, becsületességével a világra a szavakat, ezeket az emberi megnyilvánulásokat úgy, hogy MEGMARADJANAK! Életem java úgy múlott el, hogy begyűjtött szavakat tisztogattam, javítgattam és szelídítgettem. Gyönyörűséget leltem az elrendezésükben és újszerű neveltetésükben. S amint babusgattam, ahogy törődtem a szavaimmal, mindinkább megértettem azt, hogy a szavak azért állnak szívemhez oly közel, mert értékelni és érteni tudom a szótlanság súlyát is. Megadatott, hogy higgyek a szavakban, és mindmáig kimondhassam őket. Folytattam tovább a megkezdett monológomat. A szavakkal házaló pajtásom alighanem nemesebb anyagból válogatott volna! Ám jómagam... Hatvanhat esztendős múltammal most azokat a jelentéseket-fogalmakat küldtem az utolsó megmérettetésre, amelyeket sohasem vetettem be. A magnetikus esőzésben talán Mr. Sthallerről is szóltam. Lehet, hogy az általánosság záporában nem tudtam sthallertalanítani a benyomásaimat, nem tu-
