Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

Otthon megvolt nektek szlovákul, nagy vaskos kötetben a „Szentek élete”. Annak az első színes képe Cirillt és Metódot ábrázolta. Rád a két szaloniki testvér mindig kissé ijesztően hatott. Talán különös öltözékük tette, talán a magyar történelmi képeken alig látott hosszú szakálluk, talán furcsa hangzású nevük, ki tudja. Könnyen meglehet, hogy arra az álarcba, pincsbe, a pincs alatt fehér, vállra omló fejkendőbe bújtatott Mikulásra emlékeztettek, akinek az eljövetelét évről évre rettegve vártad, nem mintha bántott volna valaha, s bizonyára nem is azért, mivel egy tekintélyes méretű könyvből, amelyet sohase felejtett el magával hozni, minden gyarlóságodat a fejedre olvasta, hanem egyszerűen mert valami nyomasztó titokzatosság lengte körül még akkor is, amikor pedig már ráismertél benne apura vagy valamelyik beosztottjára, hangjukról vagy a kezükben szorongatott, piros födelű, arany metszésű albumról, amelyről tudtad, hogy „Zlatá kniha” a címe, és hogy apu könyvtárából származik.

Ha most visszagondolsz a harmincnyolcas helyzetre, fölmerül benned a kérdés: — Hogyhogy nem éreztél nosztalgiát a változó környezet, a falakról leakasztott képek, a régi világot idéző emlékek iránt? — Ámbár meglehet, eleinte éreztél is ilyesmit. Őrsön már állt a diadalkapu, amikor nálatok, bent a szobában, valami probléma támadt egy Masaryk-kép körül. Magára a problémára már nem emlékszel, csak arra, hogy a szolgáló (vagy a bejárónő) is ott volt, s valaki mintha dicsérte volna Masarykot. De talán nem csak nálatok volt ilyen a helyzet. Amikor a magyar királyi szervek már berendezkedtek a visszacsatolt területen, amikor a katonaság alighanem már rég kivonult Örsről, de még ott laktatok, még nem költöztetek át Étybe, a szomszédék Árpija, akit őrsi pajtásaitok közül a legszorosabb szálak fűztek hozzátok, aki Bélánál is idősebb lévén egy évvel, közös játékaitokban mindig a hangadó szerepét vitte, a szerény, jól nevelt, becsületes falusi fiú, egyszerű, de rendezett körülmények között élő kisparasztok gyereke, egy napon föltette nektek a kérdést: igaz-e, hogy Horthy felesége zsidó? -n- bácsiék éppen nálatok tartózkodtak, s mert ilyen ügyben közeli rokonságotokból, mint egyedüli „anyaországi”, nyilván szombathelyi nagybátyád volt a legilletékesebb, a kérdést neki passzoltad át. -n- bácsi akkor ezt felelte: — Mondd meg az Árpinak, hogy hólyag. — Ha egy parasztfiú a harmincas évek végén a kormányzó családjában zsidót szimatolt, abban bizonyára volt valami idegenkedés az ország legfőbb vezetőjével szemben. Hogy csorgott-e odafönt valakinek az ereiben zsidó vér, azt nem sikerült megállapítanod, de olyasmit azért kivehettél a fölnőttek étkezés utáni beszélgetéseiből vagy a rádióhírek meghallgatásai követő politizálásból, hogy Horthyné nagyravágyó. A „Felvidékünk, honvédségünk Trianontól Kassáig” című albumban közölt magyarruhás képe délceg, szép asszonynak mutatta, s kecsesen törékenynek az a portré, amit a pápák és királyok festője, László Fülöp készített róla finom eleganciával. Horthy arca viszont mintha örökké valami fanyarságot rejtegetett volna. Amikor anyu — már Étyben — átküldött a hivatalba apuhoz, hogy ne lábatlankodj otthon (aminek apu nemigen örült, olyanformán vélekedvén, hogy a jegyzői iroda nem napközi otthon), gyakran órákat töltöttél a kormányzó falon függő, félalakos képének a társaságában, s nemegyszer meg is kísérelted lerajzolni (unalomból,nem a tervezett panteonba), de a vállrojtjai- val, a mellén lefutó arasznyi széles szalaggal meg a törzse kétharmadát beborító érdemjelekkel könnyebben boldogultál, mint az arcával. Horthyékat valahogy mindig értetlenül szemlélted. Az ő esetükben is mintha afféle Mikuláskomplexusod támadt volna, nem a név egyezése folytán, inkább az álcá-attitűd miatt: az mehetett nehezen a fejedbe, miért kell egy komoly, országos tisztséget betöltő férfinak a huszadik század közepén vállrojtok, arasznyi széles szalag meg más, a fél testét eltakaró csecsebecsék mögé bújnia rejtélyes-fanyar Mona