Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

Lisa^i mosolyával, meg hogy miért kell koros úri dámának olyan fűzött ruha- derékban fényképezkednie, mint amilyenben te Hlatky Györgyit szereted látni.

Ha most igy visszagondolsz rá, az államfordulatot az első hetekben-hónapok- ban számodra talán semmi sem érzékeltette jobban, mint a két államfő képe. A fehér bajuszos, civil ruhás Masaryk kissé ópapára, kissé a hájnyiki nagyapára emlékeztetett: ódivatú volt, mint minden öregember, és barátságos, mint minden nagyszülő. Azt a csöppnyi sziport, amit tanáros cvikkere kölcsönzött neki, eloszlatták a szeme sarkából szertefutó ráncok. Horthynak keskeny volt az ajka és erőteljes az orra, akárcsak anyunak, de a hasonlatosság ezzel meg is szűnt; a családotokban aligha tudtál volna valakit is elképzelni teleaggatva azokkal a csecsebecsékkel. Nyugdíjas professzor — és tenger nélkül maradt tengernagy; egyszerű, polgári szabású ruha — és rendjelektől rikító uniformis; ezer ráncú, derűs bölcsesség — és szeszélyes indulatokat sejtető fanyar mosoly... Körülbelül ilyennek láttad a fali képcserét. S mégsem gyötört különösebb nosztalgia az eltávolított szimbólum iránt. A vállrojtokat is meg lehet szokni.

A látványos katonai és nem-katonai, vitézi és nem-vitézi, fő- és köznemesi ru- hastilizációk között volt egy, amelyre mindmáig szívesen emlékszel vissza. Csak képekről ismerted ezt a jelenetet: Horthy beszédet mond a komáromi városháza előtt fölállított emelvényen, s a kormányzótól valamivel hátrább sovány, gyűrött arcú, szemüveges bácsi didereg a novemberi borús égbolt alatt, térdzokniban, rövidnadrágban, cserkészkalappal a fején. Nemzetközi hírű földrajztudós, a Kárpát-medence gazdasági-politikai egységének hangoztatója, egyetemi tanár, az ország főcserkésze. Teleki Pál gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd miniszterelnök előkelő helyet foglalt el a panteonodban. Ö beleillett a környezetedbe: többnyire civil ruhában mutatkozott, a haja -n- bácsit, a bajusza aput, az ókuláréja Viktus bácsit idézte, homlokának sűrű barázdái elmélyült szellemi életről tanúskodtak. A tudomány embere volt, amellett vallásos lélek. Valami ilyet vártál egy példaképtől. S az sincs kizárva, hogy a magyar tudós-állomférfi arca észrevétlenül elfoglalta benned egy másik államférfi arcának a helyét, vagy pontosabban: összeforrt azzal a másik arccal (tanár-arc volt az is) — a lelógó fehér bajusz sötétebb lett és rövid, s az ódivatú cvikkert szemüveg váltotta föl.

A cserkészmozgalommal a Magyar Cserkész című lap hozott össze. Kezdetben csak Béla járatta, később a hosszan tartó utolsó háborús nyári szünet idején mindkettőtöknek külték. Teleki akkor már három éve nem élt, magasrangú katonatiszt volt a főcserkész, s a Tatár-hágó körül dúltak a harcok. A lap egyre kisebb terjedelmű lett, a papírja egyre silányabb. Előtérbe kerültek a népi írók. Többek közt Sinkának Muhoray Mihály illusztrálta Balladáskönyvéről olvashattál elismerő méltatásokat (Béla akkoriban vette meg a „Fekete bojtár”-t), és az emlékezetedben maradt egy gazdáknak ajánlott, Magyar Cserkész-beli könyv- jegyzék, amely kezdő falusi könyvtáraknak ma is nyugodtan szolgálhatna útmutatásul, Néhány baráti hangvételű cikk a Fehér Szarvas nyomín kisarjadt in- diánpírtoló szervezkedést bírálta. Hogy a fiatalság körében erősen szorgalmazták a katonai nevelést, az a Magyar Cserkész utolsó évfolyamán is meglátszott. De a leventék lapja, a Szebb Jövőt már a harmincas évek végén is volt annyira „hadi”, mint a cserkészlap negyvennégyben. Amaz távolról sem nyerte meg úgy a tetszésedet. Ebben az illusztrációk is komoly szerepet játszhattak: a leventelap képei mindig idegenek voltak a számodra, míg a Magyar Cserkész sok-sok oldala épp a képanyagával él benned még most is. Eleinte, amikor még csak Béla nevére járt, Márton Lajos volt a lap fő grafikusa. Az a Márton Lajos, aki