Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

magyar érzelmű volt, s nincs kizárva, hogy apu ebben is — akárcsak annyi egyéb dologban — alkalmazkodott hozzá, ámbár valószínűbb, hogy itt anyu volt az, aki engedett, állami tisztviselő gyerekeiről lévén szó.) De Örs nemcsak nemzetiségi szempontból mutatott ilyen egységes képet, hanem felekezeti szempontból is. Ez kivált későbbi lakhelyetekkel, Éttyel összevetve tűnt föl: míg ott a lakosság (nagyobbik?) fele az ágostai evangélikus hitvallást követte, Őrsön csak egy keresztény vallás létezett, a katolikus. (Hogy Karešék — vagy Kareš- né? — a Csehszlovák Egyházhoz — vagy a Cseh Testvérek Egyházához? — tartoztak? Egy fecske...) Zsidók persze éltek itt is, ott is; zsinagógájuk volt meg külön iskolájuk. De a katolikus iskolába is járt zsidó gyerek, legalábbis Őrsön: a te első padtársad, a Goldmann Andor az volt.

Odahaza eleinte három nyelven társalogtatok. A magyar neked a hétköznapok megszokott nyelvét jelentette, hisz anyu magyarul beszélt a legszívesebben, a játszótársaiddal pedig szinte kivétel nélkül csak magyarul tudtál szót érteni. A németet is főleg anyu szorgalmazta (ómama hathatós segítségével), a szlovákra viszont apu fogott titeket újból és újból. Bélának a szlovák kezdetben a magyarnál is jobban ment, mivel ő még Ragazon megtanult beszélni. De a szüleitek egymás között is gyakran használták a szlovákot; apu magyarján erősen érződött még, hogy nem az anyanyelve. (Te is fölfigyeltél Őrsön arra a nyelvi sutaságra, hogy egy-egy idős ügyfelének így szegezi neki a kérdést:

— Hogy hívnak? — Nem tegezni akarta a nálánál jóval öregebbet, egyszerűen csak megfeledkezett a számára szokatlan tárgyas ragozásról. Mihelyt kiejtette a száján az alanyi ragozású „hívnak”-ot, azonnal rájött, hogy valami nem stimmel, s ilyenkor gyorsan névmást biggyesztett az ige mellé: — Hogy hívnak magát? —, amiből aztán végképp kiviláglott hiányos nyelvtudása.) Olykor németül is beszéltek egymás közt a szüleitek — talán hogy apu gyakorolja a gimnáziumban fölcsipegetett idiómát, talán hogy ti, gyerekek ne nagyon értsétek, miről van szó, talán hogy a szolgáló ne értse. Mert szolgálótok is volt, mégpedig többnyire szlovák.

Hanem elkanyarodtunk a témától, fiacskám! Térjünk csak vissza a kisdiákromantikához meg a történelmi változásokhoz!

Ahogy belenőttetek az iskolapadba, ahogy nap mint nap a falu gyerekei között forogtatok, ahogy egyre újabb és újabb magyar olvasmányok, magyar versek, magyar dalok, magyar szövegű számtan- és mértanpéldák vettek körül, lassan lehámlott rólatok (rólatok? — rólad!) a német meg a szlovák. Németül még ómama próbált veletek társalogni néha (a szeretetreméltó, drága ómami, aki három nyelvet beszélt, de gyakorlata a magyarban volt a legkisebb, magyar tudását leginkább csak —n— bácsiéknál hasznosította, Szombathelyen, ott is elsősorban —1— nénivel és azokkal az ismerőseivel kapcsolatban, akik se németül, se szlovákul nem tudtak, mert —n— bácsi mindig németül szólt hozzá, a magyar fülnek jól érthető, magyaros kiejtéssel, a szavakat pedáns mondatokká fűzve össze, az ember szinte papíron látta őket, a „b” az „b” volt, a „g” az „g”, az „r” az „r”, csupán némelyik kettőshangzó volt kivétel, az „áj” meg az „aj”, „dl bájde zind dajcse”, ja és a magánhangzó előtti „s”-t „s”-nek ejtjük, az „sch”-t „s”-nek, a „tsch”-t pedig „cs”-nek, de ez benne van a tankönyvekben, ezt már az első világháború előtt tanították, amikor —n— bácsi gimnáziumba járt, de a „König”-et „khőnich”-nek ejtjük, ezt te is csak az egyetemen tudtad meg, mert a családotokban, anyu hatására, évtizedeken át —n— bácsi volt a mérce, mindent ő csinált a legjobban, németül is hibátlanul beszélt, nemhiába végezte kitűnő eredménnyel a gimnázium valamennyi osztályát — anyu szerint az egyetemet is [„Arany- (király- vagy kormányzói?) gyűrűs diplomája van”], de ezt a tömjénfüstöt a nagybátyád szerényen elhárította magától, jóból-is-megárt-a-sok alapon —, és ómamának is —n— bácsi volt a liblingje —