Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

ámbár ki tudja, talán csak röstellte bevallani a szülőföldjétől legtávolabb élő, gyermektelen, jónevű-jómódú orvosfiának, aki mindig olyan szertartásosan, olyan látványos ajándékokkal mutatta ki anyja irántif?] szeretetét[?j, tiszteletét[?j, pedantériáját[?j, hogy neki „ganz egall”, hogy neki mindegyik gyermeke egyformán kedves —, néha úgy érezted, ómama csak —n— bácsi kedvéért őrizte meg magyar-íudását, hisz a szombathelyieken kívül csaknem mindenkivel németül vagy szlovákul beszélt, s amíg tudta fogni a tollat vagy a ceruzát, mindvégig németül írta a leveleit, és ilyenkor eszedbe jut a műfogsora, amit —n— bácsi csináltatott neki, s amit csak olyankor láttál a szájában, ha a nagybátyád nálatok tartózkodott, vagy ha olyan helyen voltatok, ahol ómama és ő találkoztak: borzasztó volt az a műfogsoros öreg arc, szegény, alig merte kinyitni a száját — vagy csak neked tűnik így, annyi év után? —, a két ajka, amelyet kezdettől fogva beesettnek, ráncosnak, töpörödöttnek ismertél — és hogy ismerted! hogy ismertétek! hány hetet, hónapot, évet töltenek ki azok a mesék, azok a valóság és fantázia határán kötéltáncot lejtő történetek, amelyek flórszerű, megszűrt alkonyokon a két összecsücsörödő ajak közül kiröppentek a puha csöndbe, tartalmat, sőt értelmet adva nemcsak gyermeki útkereséseiteknek, nemcsak sejtelmes vágyaitoknak, fölajzott képzelettel nosztalgiává fodrozódó hangulataitoknak, hanem azóta is szinte mindennek, ami a sorsotokhoz tartozik! —, két ajka, amely máskor olyan szelíden simult rá a fogatlan ínyekre, a protézis fölött kínosan feszengett, mintha valami kemény, megrághatatlan gombóccal viaskodna, vártad, mikor nyeli le, azaz mikor sikerül hátralöknie amúgy egészben, megrágatlanul, s beleborzongtál a gondolatba, mert tudtad, hogy abban a pillanatban megfullad — mihelyt -n- bácsi elment, rögtön ki is köpte, és egyszer, amikor a fia, elutazása előtt, nyomatékosan kérte, hogy ezt ne tegye, akkor is csak aznap estig bírta ki az idegen fogsorral a szájában —; azon a képén is, amit -n- kácsi készíttetett róla — hivatásos, jónevű fényképésszel persze és nyilván borsos áron —, s amely több mint három évtitzedig ott lógott a lakásotok valamelyik falán [csak anyu halála után tűnt el onnan, bizonyára apu vette le; de -n- bácsiéknál ugyanez a fölvétel alighanem most is ott lóg a falon], ezen a legismertebb képén is mennyire idegenül hat a drága kis öreg, mennyire vigyáz, hogy valamit el ne rontson, mennyire haptákban ül — bezzeg Viktus bácsi utolsó ómama-portréiról a gyerekkorodban megismert, töpörödött, ezer ráncú anyóka-arc néz rád! —), németül még ómama próbált társalogni veletek néha, de ő is egyre ritkábban, hisz nem lakott állandóan nálatok, s ha egy-egy hosszabb távolléte után töltött is a körötökben néhány hónapot, ez az idő nem volt elég arra, hogy behozzátok a távollétei nyomán mutatkozó nyelvi lemaradást; szlovákul meg őrsi elemista korodban jóformán csak a hozzátok néha betoppanó csendőrrel [csendőrökkel) váltottál egy-egy szót, s olykor-olykor talán az asztalosként nektek is dolgozgató Simonies bácsival. No meg a szolgálóval. (Bár úgy rémlik, harmincnyolc táján már az is magyar volt.) S ahogy a német-szlovák nyelvtudás lassan lehámlott rólad, azon vetted magad észre, hogy ez a hiány nem okoz neked gondot. Sőt. Mintha így egyértelműbbé vált volna az életed: magyar faluban magyar játszótársak között magyar iskolába járva a magyar maradt egyetlen anyanyelved.

Harmincnyolc őszén — második elemista voltál — az iskolában lekerültek a falakról a szlovákiai várak fényképei, le a Masaryk-portré meg a mellén ezüst kettőskeresztet és kék hármashalmot viselő ezüst oroszlán, aztán a községháza