Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - Simkó Tibo: Lösz - Első rész (Folytatás)

az „alimenty”-t juttatja eszedbe, de mint „tandíjmentesség” megint csak a ge: mütlich béke-időszakot jelzi.) Még a hajdani véres harcok is operett-epizóddá szelídülve zajlanak előttünk a Viktus bácsiék dalolta indulóban: „Eszernyócszaasznetyfennyócpán kijütötteja haporú.

Kiszer Túli tornämäjszter háräkuttä török szultaan.”

Itt kiesett egy (vagy több?) strófa; hiába dúdolgatod verkliszerűen a dallamot, nem és nem rátalálni. Csak a dal csattanójára emlékszel:

„Mék ász aatyú mek se szólalt, maar ä ghátyá teli vót.”

Sic transit gloria mundi.

Viktus bácsi elbeszéléseiből, egy-két filmből (mert Étynek már a te elemista korodban állandó mozija volt), s talán egyik-másik olvasmányodból is arra a következtetésre jutottál, hogy a diákélet véget nem érő kalandok sorozata. Ezt a hitedet Béla gimnáziumi startja csak megerősíteni látszott: ő az első osztályt az esztergomi ferenceseknél végezte, s noha diákcsínyekről még nemigen tudott beszámolni (milyen csínyekkel is dicsekedhetnék egy szecska!?), a családotokból bizonyára elsőként találkozott hamisítatlan, szakállas misszionáriussal (a fráter, aki mint a diákok internátusi fölügyelője, vagy ilyesmi, rajta volt az évvégi osztályképükön, azelőtt valahol Brazíliában élt hosszú ideig), és ő kapta azt a családi levelezésetekben mindmáig egyedülálló képeslapot, amelynek az írója valódi gróf volt. Az arisztokrata-csemetének — szintén elsőbe járt a ferenceseknél — rokonszenves lehetett Béla, mert igen barátságos hangú sorokat küldött neki azon a falujuk vegyeskereskedését (vagy kocsmáját?) ábrázoló képen. (Most kezd előtted világossá válni, miért láttál valaha falusi képeslapokon annyi kocsmát meg üzletet: hát persze, a lapokat forgalmazó fogyasztási szövetkezet, a „Hanza’' vagy a „Hangya” elsősorban a saját boltjait propagálta!) Semmitmondó, szürkés tónusú fölvétel volt, egy bika, egy jegenye, vagy akár egy baromfiudvar fotója művészibb hatást keltett volna, de mást, úgy látszik, nem árultak a grófék házatáján. Volt abban valami megható, hogy egy főrend fia ilyen tucatkép segítségével igyekszik közelebb hozni a faluját Bélához: a pár sornyi szövegben, amit a kép hátlapjára írt, külön fölhívta rá a bátyád figyelmét, hogy a fölvétel N.-sz. falu vendéglőjét (vegyeskereskedését) ábrázolja, és hogy ők (a grófék) ugyancsak N.-sz. faluban laknak, a vendéglőtől [vegyeskereskedéstől) mintegy háromszáz méterre észak-északnyugati irányban, vagyis ha a fényképpel szemben helyezkedünk el, akkor a hátunk mögött kissé jobbra. Mert az elsős gimnazista vikomt, a „barátod Gábor” biztosan tudott annyira rajzolni, hogy ha röstellte volna a falujuk kocsmájának (üzletének) a képét (a földszintes, keresztbe álló, szegényházszerű épületét a sáros — vagy poros — utca hátterében, bejárata körül a három-négy alkalmazottal meg az obiigát bámészkodókkal, akik, kihasználva az ingyen-fényké- pezkedés lehetőségét, vállalták, hogy vigyázz-testtartású alakjuk a Magyar Királyi Posta jóvoltából esetleg a tengereken túlra is eljut, s ha csak egy icipicit is, talán segít változtatni a világ történelmén), a művészietlen, parlagias fotográfia helyett kilencágú koronás, grófi címeres levélpapirost húzott volna elő papája íróasztalából (föltéve, ha volt a papájának íróasztala), és arra néhány vonással fölvázolta volna a kastélyuk fekvését, alaprajzát, akár még az elülné- zetét is, vagy ha egyáltalán nem tudott rajzolni, és ha címeres levélpapírkészletük sem volt, egy tiszta irkalapra leírhatta volna, hogyan néz ki a családi fészkük, hány szoba van benne és hány mellékhelyiség, és mennyi kastélyuk van még az N.-sz.-belin kívül.

Komáromba tehát már ilyen elvárásokkal indultál, bizonyos egzotikum előér-