Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - HOLNAP - Győry Attila: Ez maradt (elbeszélés)
Visszamegyek az asztalhoz. Béluskának megindultak a kerekei, már a fél kocsmával haverságban van, nagyban témázzák a világot a sör mellett. Hátul valaki kiabálni kezd. Ide hallatszik, ahogyan őrjöngve rugdalja, üti a WC ajtaját: — Nyissa ki, a kurva életbe! Nyissa ki, nem hallja?! Egy ideig csend, aztán az ismeretlen káromkodni kezd vékony, mutáló hangon. Csakhamar előjön a függöny mögül egy öregasszony, kábultan bámulja az embereket, vakargatja a füle tövét, piszmogva igazgatja a buzi színű kendőjét... Zöld nadrágján elöl hatalmas folt virít, nem bírta ki, hogy a másik kijöjjön ... Ott áll, nem tudja, most mi a teendő... Leül, és iszik tovább zavartalanul ... Bámészkodásomat néha megzavarja Béluska izgalomtól rekedt hangja, ahogy mutatóujjával bökdösi a vesémet: — Hallod-e, komám! Ennek Itt haslövése van! Érted? Spanyolban kapta ... hú, odanézz... — A surmó tényleg mutatja is, bárgyúan vigyorog. Béluska csak nem hagyja abba. Szurkál, bököd, muszáj véleményt mondanom: — Márhogyafenébenemértenémbéluskal — szólok oda neki. Béluska bedilizett. Szájtátva hallgatja a két surmó kótyagos dumáját, ütemesen jár a feje, ujjaival ismeretlen taktusokat pötyögtet... Bennem egyre erősödik a honvágy, hogy visszatérjek egy régi címre, egy régi ház korhadt pajtájába. A sört kortyolgatva jutok elhatározásra. Tudom, hiába megyek, mégis felállók. A kocsma mögötti feltúrt utcán rohanva közelítem meg az egykori ház helyét. Már messziről látom, hogy az egészet elmosta az idő. Semmi sem maradt meg. A régi ház helye, ahol valamikori céltalan keresésem egy haver után vad, extatikus szeretkezéssel zárult, mára egy épülő panelház részévé vált. Csak egy pillantást vetek a sárga darura, s máris rohanok vissza. Azzal az érett csajjal talán már soha nem találkozom. A haver nővére volt, még csak a nevét sem tudom ... Futok. Nem engedem most meg magamnák a romantikát... Béluska elemében van. Röhög, bohóckodik, csapkodja a surmók hátát. Muris nézni, ahogy kétméteres alakja a szivárványtól kiszínezve hőbörög a sok ázott palimadár között. Hirtelen előkapja a szájharmonikáját, s érzékien játszani kezd. Béluska tudja. Érti a bulit. Sorban játssza a kedvenc nótáit, a sok surmó kurjongatva ünnepli őt. Szédülete lassan átragad á többi flúgosra is, éppen a „volt egyszer egy hadnagyocska” dallamát fújja, mikor begyalogol a babaarcú pincércsaj, s hátulról megböki. Látom, a csaj nagyokat lélegzik, ujjal görcsösen döfködlk Béluska hátát. — Aszonta a főnök, hogy haggya abba a cincogást, mer baj lessz... — Letesz két sört, és már megy is. Az átjárónál félre kell ugrania, mert az egyik hülye, előrebukva a szemétvödör felé, hányni kezd. Egy része a vödörbe, a többi a falra meg a koszos padlóra megy... A Jelenet végére a pontot a nagy böhöm csapos, a „főnők” teszi. Kikapja a palimadarat a helyéről, maga után vonszolja az ajtóig, s a hapogó mandrót kivágja a kocsmából. A csapos rendszeretetére jellemző, hogy röptében még kifizetteti vele a számlát. A rend hamar helyreáll, megy az élet tovább, csak a kis pincércsaj nem tud mit kezdeni vele. Egy vödörrel meg valami ronggyal topog kétségbeesetten. Arca elfintorodik az undortól... Nézem a csajt. Hirtelen megsajnálom. Kótyagosan a néhány sörtől kibotorkálok a lábak között. Szó nélkül veszem ki a kezéből a rongyot. Szakszerűen, ahogy a hadseregben tanultam, tekerem a rongyot hurkába, majd a félig emésztett kiadott kaját bekerítve összefogom, s a vödörbe rázom. A dolog közben elmélázva nézem, vajon mit is ehetett a muki... Néhány manőver után rendben
