Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - HOLNAP - Győry Attila: Ez maradt (elbeszélés)
szőr 6 dekkolt az út szélén, aztán én. Húsz autót engedélyeztünk egymásnak. Akinek megáll valaki, annak a vesztes fizet... Persze sört. Vagy két órát álltunk az út szélén, mikorra ráuntunk az egészre. Bealmásozott... Az út menti kertben az öreg kertész bizonyára megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy szép egyetértésben elvonulunk a város irányába... Készülődött már hazafelé, kertjében pedig szép, érett cseresznyével voltak tele a fák... Béluska most, hogy szemeivel befogja a kocsma ajtaját, nagyot nyel. Egy sörös reklámfilmbe is beillene a jelenet, ahogy botorkál az ajtó felé... Tehát jól emlékszem... A kocsma még áll, még létezik a maga pusztuló világával együtt. Utolsó végvára lett a koszos külvárosnak, a munkásnegyednek... Régi emlékek ébrednek fel bennem újra. Csaknem egy éve már, hogy nem jártam errefelé, s most mégis otthonosan mozgok a város e vad táján... A környék azonban észrevétlenül megváltozott. Az öreg kocsma faláról mállik a vakolat, néhol a téglák is kikandikálnak. A törmelék, a szemét, az összetört sörösüvegek totális káoszban hevernek a fal tövében... A megrozsdásodott biciklitartót már nem használja senki. Az utakat körös-körül feltörték, biciklivel nem is lenne hol járkálni. A kocsma mögött azelőtt családi házak százai sorakoztak kertekkel, Járdákkal, virágágyásokkal, amikből mára már csak teherautónyomok, gödrök, téglarakások, malterkeverők, deszkahalmok, részeg munkások, daruk maradtak, s mindezek fölött ágaskodó, növekvő panelházak sokasága. Akkoriban a kocsma mögötti részt „halálraítélt kerületnek” hívták, mára „születő kerületté” nőtte ki magát. Ahogy közeledünk a kocsmához, úgy erősödik a zaj is. Az ajtóból szédelgők támolyognak ki, megkapaszkodva egymásban vagy a korlátban. Az emberek egyre csak jönnek, délután négy óra fele Jár az idő. A surmóknak lejárt a munkaidejük ... Bent a kocsmában tart a csúcsfordagolm. A babaarcú pincércsaj húszasával hordozza a söröket, mégsem bír a néppel. — Nem lennék egy rakás pénzért sem pincércsaj — lihegi Béluska a fülembe. A pógárok itt is, ott is sörért nyújtogatják a kezüket. Felhőkben kavarog a dohányfüst, a klotyóból orrfacsaró bűz terjeng, a kisárgult falak zsírpecsétektől tarkállanak, a padlón halmokban hevernek a csikkek, a takárítónéni félszegen söpröget... Az egyik sarokból néhány törzsvendégszerű ürge ordibál, valamin veszekednek, mert igen verik az asztalt. A többség csak dumál, szlopál békésen. Igazi hepajos hangulat terjeng a levegőben. Az ődöngő részegeket kikerülve próbálunk bejutni a kocsma belsejébe, a márványterembe. A sarokban még van hely, hát leülünk. Béluska éledezni kezd, ide-oda forgatja a fejét, nem akar elmulasztani semmit. Imádja a kocsmák légkörét, ilyenkor szivárványozik az egész pali. Velünk szemben két külvárosi ürge ül, csendben kortyolgatják sörüket, csak néha sandítanak ránk... Jön a pincércsaj. Izgis kis miniszoknyácskájában, babaarcával, ringó járásával valahogy sehogyan sem illik a környezetbe. Rezzenéstelenül veszi fel a rendelést, letesz két sört, majd két vonalat húz a fogyasztói cetlire, s elhúzza a csíkot. Ki kell mennem a klotyóra. Egy klotyója van a kocsmának, egy mocskos, koszos ülőkével ellátva — ezt használja az egész korhely banda a külvárosi öreg ringyótól kezdve a kunyeráló cigánygyerekig. Azt mondják, valamikor kettő volt, külön-külön, de azt réges-rég elfelejtették ... Fala már teljesen kifakult, tele van firkálva mindenféle marhasággal. Egymásnak adjuk a kilincset, mindenki békésen, összeszorított hólyaggal vagy fenékkel várja a másikat.
