Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - FIGYELŐ - Karol Tomiš: Hasznos irodalomtudományi kollokvium
Karol Tomiš Hasznos irodalomtudományi kollokvium A Csehszlovák, a Szlovák és a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete együttműködésének egyik formájává váltak azok a kétéves időközökben megrendezett tudományos kollokviumok, amelyek az irodalomtudomány elméleti és módszertani kérdéseit vitatják meg. Az első ilyen rendezvény 1987 júniusában volt Veszprémben. Az idei Alsőkorompán (Dolná Krupá), a beethoveni mítosszal övezett volt Brunszvik-kastély festői környezetében valósult meg június második felében. Amikor az érdekelt felek a nyolcvanas évek derekán megállapodtak a rendszeres eszme- és tapasztalatcserében, két fő szempontból indultak ki. Először is abból a meggyőződésből, hogy a kölcsönös információcsere különösen fontos olyan irodalmak tanulmányozásakor, amelyek a múltban hasonló történelmi-társadalmi feltételek között, illetve egy állam keretében fejlődtek. Ám nemcsak az irodalom- kutatás közeli vagy részben közös tárgya a fontos, hanem az időszerű elméleti és módszertani kérdések megvitatása, tisztázása is elsőrendű követelmény. Ezek az elvek határozták meg az utóbbi két kollokvium jellegét és tartalmát. Dr. Vladimír Brožík professzor, a tudományok kandidátusa, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatója megnyitóbeszédében rámutatott a két tudományos tanácskozás szerves egységére és tartalmi folytonosságára. A háromnapos tudományos ülésszakon tizenhat előadás hangzott el, ezek három téma köré csoportosultak. Az első témakört a nemzeti irodalmak történetírásával kapcsolatos elméleti és módszertani kérdések alkották. E kérdés- komplexum objektív meghatározottsága, az irodalomelméleti gondolkodás egyenlő fejlődési foka és a nemzeti irodalmak történetének akadémiai kézikönyvekben való feldolgozása során szerzett tapasztalatok általánosítása abban nyilvánul meg, hogy a szlovák és a magyar előadók nagyjából azonos jellegű problémákat vetettek fel és hasonló vagy azonos módon válaszolták meg azokat. Stanislav Šmatlák többek közt a Nagymorva Birodalom kulturális és irodalmi hagyománya és a szlovák irodalom viszonyával, valamint a latin nyelv és az antik műveltség kultúrateremtő funkciójával foglalkozott. Karol Rosenbaum a szlovákságnak a történelmi Magyarország történetében és kultúrájában betöltött szerepéről szólt, a továbbiakban pedig a szlovák irodalomnak a cseh és a magyar irodalomhoz fűződő viszonyáról értekezett. Ács Pál rámutatott a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok néhány eddig még fel nem tárt részletére, és konkrét témákat javasolt a közös kutatások számára. Szili József a nemzeti irodalom történetének különböző koncepcióival foglalkozott és elemezte azok fogalmi rendszerét. Az előadások során csakúgy, mint a hozzájuk kapcsolódó vitában eltérő vagy ellentétes nézetek is felvetődtek — főleg a régebbi irodalom néhány kérdését illetően. Azonban az eltérő szempontok szembesítését is a kölcsönös megértésre, a problémák közös tisztázására való törekvés jellemezte. A második témakört az irodalomközi folyamatok és jelenségek kutatásának elméleti és módszertani kérdései alkották. Dionýz Ďurišin az irodalomközi folyamatok kutatásának célját, szerepét más nemzetek irodalmának tanulmányozásában határozta meg. Fried István a magyar és a szlovák összehasonlító irodalomkutatás fejlődésének beható ismerete alapján pozitívan értékelte azok eredményeit, továbbá jellemezte azonos és eltérő vonásaikat. Érdekes ismeretekkel szolgáltak az iroda- lomköziség részletkérdéseivel foglalkozó előadások is. Libuša Vajdová a bizánci— szláv kultúrközösség szerepét taglalta a középkori román irodalomban, amelyben az egyházi ószláv nyelv hasonló szerepet töltött be, mint a latin nyelv minálunk. Zuzana Hegedűsová széles irodalomtörténeti és -elméleti összefüggésekben foglal
