Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Egy tudós krónikás irodalmi esszéi
munknak .......nem egy, hanem két születési dátuma van, egy biológiai vagy tényleges ( 1945) és egy politikai vagy jogi (1948. december 15.), tegyük hozzá gyorsan, hogy nem a saját, hanem a történelem akaratából”. Ezt a „biológiai” és „jogi” momentumból adódó különbséget részleteire bontja, állítását és látásmódját meggyőződéssé emelve szenvedéllyel (mégis szinte hideg tételszerűséggel) bizonyltja, hogy a harmadvirágzás két „egymást kiegészítő születésnapjáról” beszélhessen végül, elsősorban a költészeti tények meggyőző érveinek fényében. Amit Koncsol fontosnak tart, mindig kiemeli, körüljárja és lényegiti. így például témájának fejtegetése elején világítja meg azt a tényt, hogyan és miért tapad a valósághoz nemzetiségi irodalmunk, miben rejlik valóságot formáló szándéka? Általános irodalmi problémát érintő kérdés ez, melynek tisztán látása elengedhetetlen feltétele az egységes irodalmi értékrendszer kialakításának. Az elvi ügyek egységesítése mellett elemzéseinek tárgytisztelete érdemel megkülönböztetett figyelmet: azt is biztonsággal kihüvelyezi, hogy az egyes költők verseinek eszmei-gondolati alapanyagát mely évek, illetve időszakok milyen társadalmi gondjai váltották ki. Lényeget kereső és felmutató igyekezete a problémákra megoldást kínáló diagnózisokká sűrűsödik. Egy példa csupán, Bábi Tiborra vonatkozóan: „. .. az élete utolsó évtizedében, lirizáló publicisztikájában ez a paradoxonokban tobródó gondolkodásmód annyira elburjánzott, hogy okainak felderítésére alighanem a pszichopatológiát is segítségül kellene hívnunk, de az utolsó három Bábi-verskötet hősének ellentmodásos helyzetéért, a paradoxonok egymást semlegesítő ellenpólusai közé, nulla pontba szorított állapotáért, hasadtságáért és paranoiájáért nyilvánvalóan főleg a történelmet tehetjük felelőssé.” Talán egy költőről sem mond több fontosat a szerző, mint éppen Bábiról; végül is esetében lezárt életműről beszélhetünk, s a rálátás időben is jobban dimenzionált lehet, mint más alkotók esetében. A kötet szerzőjét nem is oly rég „megértő” kritikusként volt szokás emlegetni bizonyos körökben, mint aki általában nem az egész irodalmi termésről, hanem csak a „neki megfelelő”, „elfogadható” alkotásokról mondta el a véleményét. (A múlt idő használatát elsősorban az a tény indokolja, hogy Koncsol az utóbbi években, sajnos, nem ír kritikákat.) Kritikusi attitűdje objektív megítéléséhez jó alkalmat nyújt idézett tanulmánya, amelyben minden költőnk értékelő figyelemben részesül. Azt, hogy mennyire „megértő” kritikus, jól mutatja néhány kiemelt példa is. Rácz Olivér lírikus fejlődését elemezve a költő és a valóság kapcsolatáról tesz megállapítást: „a problémákra nyitott, spontán és modern esztétikából visszazökkent egy mind formáját, mind tartalmát tekintve zárt, csak harmóniát sugalló költői kifejezési rendszerbe”. (Ezt a tényt egyébként nemzetiségi líránk veszteségeként könyveli el.) Bábi Tibor alkotói magatartásának jellemzése kitűnő emberismerőről tanúskodik: „... a nagyfokú tudatosság gyakran szinte minden spontán alkotóerőt elnyomott benne, mindig egy-egy írói taktika, sőt egész kötetekre kiterjedő stratégia érdekében...” A felszabadulás utáni első verset és verseskötetet megjelentető Dénes György portréját azzal kezdi, hogy „költészete lassan vált esztétikai értékek hordozójává". Koncsol értékrendszere választékos és határozottan szelektál. Vannak olyan költőink, akiket tanulmányában egyetlen mondattal intéz el: Zala József lírájáról azt írja, hogy „nem Jutott túl az iskolán”, Török Elemér pedig „egyetlen kötetében sem érte el az elfogadható verstechnikai színvonalat”. Gyurcsó István költészetével részletesen foglalkozik, de egyértelműen állapítja meg róla, hogy „a verstechnika elégtelensége miatt futott zátonyra". Nem lehetne azonban Koncsolt nemzedéki elfogultsággal sem vádolni a meghamisítás vállalása nélkül. Kulcsár Tiborról, Petrik Józsefről, Gyüre Lajosról és Fecsó Pálról írja: „A Nyolcak antológiának négy további szereplője nem tudott saját költői világot kialakítani.” Ilyen és hasonló „megértő” vélemények olvasása után válik nyilvánvalóvá: aki egy népcsoport irodalmi (költészeti) fejlődését elemzi, nemcsak szintézist teremtő eszményét valósítja meg, hanem kritikusi szellemét is érvényesíti, mert nemcsak egyszerűen összegez, hanem egy meghatározott értékrendszeren szűri át anyagát. Egyik írásában Koncsol megjegyzi, hogy nemzedéke négy Jelentős költőt adott a csehszlovákiai magyar irodalomnak: Tőzsér Árpádot, Cselényi Lászlót, Zs. Nagy Lajost és Gál Sándort, s ők négyen különleges figyelmet érdemelnek, mert a „névadók” táborába tartoznak. Tőzsér költészetével — Tőzsér Árpádról, szlovákoknak — és tanulmányaival — A búvár (első?) gyöngyei — külön is foglalkozik: szövegeit „forrásértékűnek”
