Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - FÓRUM - Turczel Lajos: Tudományos életünk helyzete és perspektívái
csolatban legyenek, megfelelő evidenciánk legyen róluk, s eredményeik, tudásuk szervezett anyanyelvi publikálások és előadások révén nemzeti kisebbségi közösségünknek is szellemi hasznára legyen. Ugyanez mondható a kisebbségi tudományosságon kívül eső tudományos ágazatok magyar művelőire is. Ha ezeket a „külső” tudományos erőket tartósan kisebbségi közösségünkhöz tudjuk kapcsolni, akkor tudományos szellemi adottságainkról és eredményeinkről folyamatosan teljes képünk lesz. II Mielőtt konkrétabban rátérnék tudományos életünk mai problémáira és a szükséges intézményes szervezés kívánalmaira, röviden képet adok a két háború közti kisebbségi tudományosságunk fejlődéséről, nehézségeiről és szerény eredményeiről. Ez a kép azért is szükséges, hogy össze tudjuk vetni a mai helyzetet az akkorival. A legfőbb nehézségről: a tudományos alapintézmények krónikus hiányáról már szót ejtettem. A fehérholló-szerű alapintézménynek látszó Masaryk Akadémia — teljes nevén Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság — csak részben volt, illetve lehetett volna tudományos intézmény, de éppen a tudományos osztálya volt a legrosszabbul megszervezve. A nagyobbára improduktív tagok közt alig volt tudományos gyakorlattal rendelkező ember, s ez az állapot részben a történelmi helyzetből adódott. Az 1918-as államfordulat utáni években az illetőség hiánya miatt százezernél több magyar lakos távozott kényszerűen Magyarországra, s ebben a nagy számban benne voltak a nacionalizált magyar főiskolák és középiskolák (az Erzsébet Egyetem, a jogakadémiák, a selmeci Erdészeti és Bányászati Akadémia és félszáznál több középiskola) tanárai, a megszüntetett újságok, folyóiratok szerkesztői nagyszámú egyetemi hallgató stb. Ilyen körülmények között nemcsak az irodalmi, de a tudományos élet is a nullpontról indult, s az utánpótlás a kezdeti nagyfokú nyelvi akadályok, majd a magyarországi egyetemi diplomák nosztrifikálásának tilalma miatt szűkén nevelődött. Fentebb, a német kisebbség helyzetének érintésekor azt mondtam, hogy a kisebbségi jogszabályozás lényegében egyforma volt. Igen, csak lényegében, elvileg, de a gyakorlatban a magyar kisebbséggel szemben alkalmazták a legtöbb diszkriminációt. A külföldi német diplomák semmibe vevésére például a hatóságok nem is mertek gondolni, mert abból európai botrány lett volna. A számos egyéb különbségtételből egyet említenék még, ami nekünk, íróknak érdekes lehet: a polgári republikában is voltak államdíjak, amelyeket évente a legfőbb államünnepnek tekintett október 28-án adtak át a kiválasztottaknak. Hosszabb ideig csak csehek és szlovákok részesültek a díjazásban; irodalmi-művészeti vonatkozásban három díjlehetőség volt: egy az irodalomra, egy a bemutatott drámákra, egy a többi művészetre. 1933-ban a németeket is felvették az államdíjrendszerbe, s ez nem utolsósorban az akkori iskolaügyi miniszter, Milan Ho- dža szorgalmazásának volt köszönhető. A magyar jogosultságot csak 1937-ben sikerült kiharcolnia a Győry Dezső és Vass László által vezetett Magyar Demokrata Irókörnek, s az egyetlenegyszer kiadott 5000 koronás díjat Darkó István kapta. Meg kell jegyezni, hogy a németek kedvezőbb elbírálását ebben az esetben és más hasonlókban is döntő módon befolyásolta az, hogy nekik aktivista (kormánytámogatő) pártjaik is voltak, s még német miniszter is akadt. Az önálló magyar pártok viszont élesen ellenzékiek, negativisták voltak. Az állandó nagy nehézségekkel küzdő kisebbségi tudományosság a legszámottevőbb eredményeket a fentebb már említett s kisebbségtudománynak nevezett összetett kutatási ágazatban érte el. E téren a polgári köztársaság időszakában számos aktív ember dolgozott, s buzgólkodásukból két olyan terjedelmes tanulmánygyűjtemény is született, amelyek a korabeli kisebbségi társadalom gazdasági, politikai és kulturális viszonyait illetően nélkülözhetetlen forrásnak számítanak. Az egyik gyűjteményt — Magyarok Csehszlovákiában 1918—1938 — Borsody István szerkesztette, s 1938-ban Budapesten jelent meg; a másik (Kisebbségi problémák, Léva 1937) egy kitűnő lévai SZMKE-előadássoro- zat anyagából állt össze. Hasonlóan fontos forrásnak tekinthető a Szlovák Állam idején összeállított és Budapesten 1942-ben kiadott tanulmánygyűjtemény (A szlovákiai magyarság élete 1938—1942J. E kiadványok közül egyik sem mentes a kisebb-nagyobb politikai elfogulatlanságoktól, hiszen a szerzők nagyobbik fele közel állt az ellenzéki
