Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - FÓRUM - Utak az Európai Házba (Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Kulcsár Ferenc, Duba Gyula, Dobos László, Szigeti László, Balla Kálmán — kerekasztal-beszélgetés)

kozásban Dobos László beszélt itt, s ezért az építkezéshez nekünk is hozzá kell Járulnunk a tégláinkkal.

Töprengéseink során alapkérdésnek látszott Közép-Európa problémája. Nevezetesen az a két kérdés, hogy 1. létezik-e egyáltalán Közép-Európa, s 2. ha létezik, hogyan, milyen attribútumokkal lehet meghatározni. Néhány an (főleg Dobos, Duba, Kulcsár és Szigeti) földrajzi-történelmi képződményként is létezőnek tartják Közép-Európát, mások (elsősorban Grendel) inkább az irodalmi-művészeti minőségeit próbálták meghatározni.

Dobos, Duba, Kulcsár és Szigeti úgy vélekedik, hogy a majdani közös Európa csak egyenlő népek-nemzetek közössége lehet, ezért az egységesülést Közép-Európában meg kell előznie egy nemzeti-nemzetiségi kiteljesedésnek, egyenlősödési folyamatnak; Grendel szerint a Közép-Európa országaiban e században kialakult — s a térség szellemiségét alapvetően meghatározó — abszurd irodalom pontosan a közép-európai nemzeti és emberi lét identitászavarait fejezi ki.

Közép-Európának ezzel a két megközelítési módjával, meghatározásával tulajdonképpen a „közös Európába” vezető két utat karóztuk ki. Nevezzük az egyiket a nemzeti önmegvalósítás, a másikat az irodalmi fel- és kiemelkedés útjának. Az elkövetkezőkben a zárszó jogán ehhez a két úthoz szeretnék néhány észrevételt, gondolatot fűzni.

A nyugat-európai irodalomtörténetekből, irodalmi lexikonokból a közép-európai irodalmak általában hiányzanak. De nemcsak az irodalomtörténetekből és lexikonokból: a fejekből is hiányzanak, s nemcsak az irodalmak: maguk a közép-európai népek, nemzetek sincsenek ott. Shakespeare tévedése Csehország tengerét illetően a sok idézge- tésből szinte már nemes patinát kapott, pedig csak azt jelzi, hogy az angolok (s persze a franciák, spanyolok, olaszok, németek stb.) elképzelései a közép-európai kis népekről már a 16. században is csak elképzelések voltak, de sokszor még az elképzelések szintjén sem érdekelte a sorsunk őket. S ez az állapot a mai napig tart. Pontosabban: éppen most van változóban.

S ilyen vonatkozásban érdekes, hogy míg például az amerikai Susan Sontag jellegzetesen közép-európainak látja térségünk irodalmát, addig az osztrák Peter Handke, az orosz Joszif BrodszkiJ, a szlovák Ľubomír Feldek s a magyar Esterházy Péter tiltakozik a közép-európaiság fogalma ellen. Azaz minél messzebbről néz valaki Közép-Európára, annál inkább egységesnek látja térségünket, annál inkább szükségét érzi a „középeurópai” jelzőnek. Takarhat ez az „intergrált” látás persze egyszerűen kényelmet is (könnyebb valamit egy egyszerűsítő kifejezéssel elintézni, mintsem a részletekben bo- lyongani s esetleg „elbolyongani”), de Jelenthet valami más gyökerű érdeklődést is. Jelesen például olyat, hogy Nyugat-Európában akkor döbbentek rá Közép-Európa Európába tartozására, mikor az már negyven éve egy más világrendszer része. Nyugat- Európa számára tehát Közép-Európa elsősorban területi veszteség, azaz politikum.

S mivel az előbb felvázolt két út közül a „nemzeti felemelkedés” útja tulajdonképpen szintén a politikum fogalomkörébe sorolható, elmondhatjuk, hogy Közép-Európát egységnek elsősorban azok látják — alulról is, fölülről is — akik politikumnak látják. S Handke, Esterházy Péter és a többiek pedig éppen azért nem kérnek Közép-Európá- ból, mert szintén úgy érzik, hogy a fogalom elsősorban politikum-létű, s nagyon jól tudják, hogy a végtelent célzó irodalom számára a politikum általában mozgáskorlátozás, térbeszűkülés.

Pedig Közép-Európának határozottan van egy valós irodalmi látószöge is. Ezt legutoljára akkor éreztem nagyon nagy bizonyossággal, mikor a jugoszláv Danilo Kiš pompás esszéjét, „Variációit” olvastam a Jelenkorban „közép-európai témákra”. Nem akarom

én itt most Kis érdemi mondandóját elismételni (hadd idézzek mégis — illusztrációs céllal — egy fél mondatot az írásból: „...a forma tudatossága, a forma mint az élet, a metafizikai kétértelműségek értelmesebbé tételére való törekvés... a közép-európai származású írók egyik közös sajátsága...”), inkább csak arról a revalációról beszélnék, amit akkor éreztem, mikor Kiš esszéjében elmozdíthatalanul egymás mellett találtain Musil, Karl Kraus, Krleža, Bartók, József Attila, Kosztolányi, Ady Endre, Kafka, Rilke, Arthur Koestler, Kari Popper, Kušniewicz, Esterházy Péter, Milosz és Kundera nevét. Nem, Danilo Kiš nem névsorolvasást tartott, s főleg nem azokat a szerzőket akarta „egy lapra" terelni, akik így vagy úgy a Közép-Európa-problémához kapcsolhatók, ő egyszerűen Közép-Európa szellemiségéről, irodalmairól töprengett, s alakított ki ész