Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - FÓRUM - Utak az Európai Házba (Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Kulcsár Ferenc, Duba Gyula, Dobos László, Szigeti László, Balla Kálmán — kerekasztal-beszélgetés)
országból kihullva, kapaszkodó vággyal idecsöppentünk, nyakig egy nehéz hazába (...) európai küldetésbe”. Ez a „felkínálkozó haza” ötven év után újra realitás lett (lehet), s ebben az egyesülő Európában nekünk, nemzeti kisebbségnek, úgy gondolom, akkor lesz helyünk és igazunk, ha az irodalmunknak lesz benne helye és igaza. Ezért ezt az egyesülést a magunk módján nekünk is ösztönöznünk kell. Mert, Bodor Pált idézve, „aki európai jogokért száll síkra, nem romlását, hanem épülését, ragyogását kívánja az országoknak, a nemzeteknek, a nemzetiségeknek”. Mert ami Európában jó, csak mindenkire kiterjeszthetően lehet jó... Visszatérve még Fábryra, koncepciójából csak azt emeltem ki, amit ma is érvényesnek érzek, mert természetesen Fábry akkor, 1936-ban sok mindent — a körülmények kényszere alatt? — tévesen ítélt meg, elsősorban a magyarságot mint közös szellemi ihletet illetően: ez fél évszázad távlatából már nyilvánvaló számunkra. SZIGETI LÁSZLÓ Azt már többen és többször leírták, hogy Közép-Európa politikai kreáció, de mivel ezt a földrajzi sávot jópáran kimondatlanul is egyfajta élményfölényt nyújtó területnek tartják, nem árt ezzel is szembenéznünk. A közép-európai irodalmak sajátosságainak látszólag rengeteg determinánsa van. Legtöbben az érdekelt nemzetek világpolitikai függéséből adódóakra helyezik mindenekelőtt a hangsúlyt. Az irodalom felől nézve jómagam annak a lelki dominanciának adnék elsőbbséget, melynek legmélyén a köztes- ségtudat honol. Szellemi vonatkozásaiban ez a köztességtuds.t valóban Jalta terméke, lelki vonatkozásaiban azonban a jóval távolabbi múlté. Erre a lélekre az a felfogás, hogy a hatalom szentség, éppen annyira jellemző volt, mint az ellenkezője. Ez a lélek szinte minden vonatkozásban a lét-nemlét váltakozásától senyvedett. Érezte vonzódását a Nyugathoz, és tudta azt is, hogy hátában impérium terpeszkedik. A közép-európai nemze- tecskék tudták, ha parányit mozdul az óriás, terpeszkedése terjeszkedéssé válhat. Amit néhányan jó előre megjósoltak, mintegy kétszáz éve a lengyeleknél kezdődött. Jaltával pedig teljes sávszélességben bekövetkezett. Ekkor e lélek helyzete lényegesen módosult, de megváltozni nem tudott. Már nemcsak a Nyugathoz tartozás bizonyításának nyűgei, lehetetlensége, hanem az ortodoxia mindennapos önkényei is terhelték a jő közép-európai irodalom alfáját és ómegáját, a nyelvet és az emberi lelket. Csakhogy e terhelések képtelenek voltak kiszorítani a köztességérzetet a lélekből. Ellenkezőleg, elmélyítették, mára lényegivé tették benne. Tény, hogy ez a kétfelé irányultság olyan helyzetsorokat termelt, hogy már a legirracionállsabb dolgokon sem ámuldozunk. Az ebből fakadó tapasztalatok összességéből mégsem kovácsolnék élményfölényt. Kikkel, mely nemzetekkel szemben? Manapság sem Dél-, sem Észak-Amerikában, sem a Szovjetunióban, szinte sehol a világon nem ámuldoznak az Írracionális megtörténtén. A személyiség legváltozatosabb módokban folyó pusztítása mára szinte mindenütt történetecs- kévé természetesült. Ez a tény is táplálja most világszerte a személyiség gigantikussá- gának képzetét. Ha egzakt módon bizonyítják majd e szüntelen lét-nemlét élmény táplálta köztességállapotból fakadó lelki törések közép-európai irodalmak rögzítette sajátosságait, gyanítom, azok eredete nem a közvetlenül politikaiba vagy nemzetibe lesz visz- szavezetve. Mélyebbre. A gondolkodó író mélységmerülésében könnyűszerrel túljut a politikáin és a nemzetin. Igazi kihívást abban az istenség mélyű áramlásban lát, amely áramlás még a legracionálisabb közép-európai írónál is önmaga hatalmába veszi az irodalom célját és meghatározóját, a lelket és a nyelvet. Ám bárhonnan nézzük, van-e valamilyen egységesítő elem az érintett nemzetek irodalmában, be kell látnunk, lévén szó művészetről, a sajátosságjegy, -jegyek egyedül az ábrázolásmódban fedezhetők fel. Közép-Európára nézve találónak tartom, amit egy Kundera-interjúban olvastam: Európa ott ér véget, ameddig a gótika eljutott. Ezzel csupán azt húznám alá, amit itt mindnyájan elfogadunk. Grendel is mondta, az itt élő népeknek a nyugati civilizáció befolyásolta legerőteljesebben kultúráját. Elsősorban az a keresztény kultúra hatott rájuk, amely fejlődése révén igyekezett mindent pontosan meghatározni. Kategorizált gondolatot, lelket, még tájat is. Szöges ellentétben az ortodox kereszténységgel, az ortodox Oroszországgal, amely később, átmentve múltbeli messianisztikus és múltbeli törekvéseit, a Sztálin révén általunk is megtapasztalt totalitarizmusra törekedett. Kundera a totalitarizmus és a nyugati civilizáció egyetemességi elve között húz láthatatlan vonalat. Kérdés, hogy a totalitarizmus elfogadom-e az európai kultúra szerves részének, vagy
