Irodalmi Szemle, 1989
1989/8 - FÓRUM - Utak az Európai Házba (Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Kulcsár Ferenc, Duba Gyula, Dobos László, Szigeti László, Balla Kálmán — kerekasztal-beszélgetés)
sem. Az orosz föld mindig is Európa részét jelentette. Hogy a múltjából fakadó despotizmus is e földrész szülöttje, azt miért tagadnám? Hát a nyugati civilizációt képviselő trianoni békeszerződés megalkotói is despoták voltak, amikor fittyet hánytak az anyanyelv és a nemzeti érzés egyetemleges érvényűségére. A nyugati civilizáció des- potizmusának vagyok én is, magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár a következménye. És a két oldalról ható ős visszaható despotizmusok sora az Európai Házat illetően bizalmatlanná teszi ezt a következményt, aki vagyok. Olykor elfog az aggodalom, hogy ez a Ház utópia. Valahonnan a múltból előhalászott, azaz kultúrtörténeti mázzal fölcicomázott politikai fikció. A következő pillanatban mégis azt mondom, nincs más lehetőség. Létrehozni az európai társadalmak olyan szövetségét, amelyen belül a személyiség elve harmonikus egységben áll a közösségi és szociális elvvel. Számomra tehát a leglényegesebb kérdés, ha már itt ilyen irracionálisan eljátszhatom a gondolattal, a Ház létezési és működési elve. Ne a kultúra elpolitizálódásához vezessen. Ha már e Házból kizárhatatlan lesz a politika, akkor legalább a politikát vezesse kulturáltsághoz. E ház létezési elvének garantálnia kell azon erkölcsiség személyes és szabad működését, a Ház legkisebb zugában is, amely mindig és mindenütt elhárít mindenfajtat ideológiai elbutulást. Utópia? Meglehet. E Ház mégis egyedül a spontaneitás alapjain épülhet fel. A közös építkezés azonban elképzelhetetlen manipulált történelmi emlékezettel. Itt már a két háború között olyan nemzetiségtörténeti szempontból ma is jelesnek mondott személyiségek voltak a nemzeti tudat rovására lojálisak az állammal szemben, akik mindmáig modellként hatnak. És modellt szolgáltatnak. Kevés kivétellel: az irodalomnak, a publicisztikának végképp. Holott én csak magyarként tudom elképzelni helyemet az Európai Házban, mivelhogy magyar vagyok. Többszörösen traumati- zált nemzetiségtudattal. Infantilizálttal. Talán Gombrowicznak köszönhetően, sokan éppen az infantilizmusban látják a közép-európai irodalmak sajátosságait. Tévednek. Ez világhelyzet, világtünet. Száz év magány, Latin-Amerika. Ami a közép-európai irodalmakban főszerepet játszik, az két fogalommal kimondható: szabadsághiány és félelem. De hogy visszatérjek a történelmi emlékezethez: nem viccelek, még ma is van olyan csehszlovákiai magyar költő, aki versében átgondoltan, önalázó lojalitással elidegenít Budapesttől, s ezzel evidensen a magyar kultúrától. Persze, az itteni nemzetiség tudathasadásos viszonya a nemzeti kultúrához nem ennek a beszélgetésnek a tárgya. Említése viszont elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy tudatosítsuk, deformált nemzeti tudattal nem lehetünk az Európai Ház lakói. DUBA GYULA Dobos Lászlót szeretném folytatni, aztán Szigetire reagálni. Illetve azt a gondolatsort továbbvinni. Azt mondták, hogy Közép-Európának vissza kell térni Nyugat-Európához. Ezzel többé-kevésbé egyet lehet és kell is érteni, csak azt lenne fontos megfogalmazni, hogy milyen partneri viszonyban és mivel visszatérni? És ott folytatnám, ahol Szigeti abbahagyta. Nemrégiben olvastam egy könyvet, 18. századi esszéket. Azok a 18. századi angol esszék olyan gondolati és nyelvi színvonalon vannak megírva, amilyeneket magyarul a 20. században írunk. Ha a 18. századi angol vagy francia esszéket összehasonlítom Bessenyeivel vagy a korabeli magyarokkal, óriási formai, szemléletbeli, gondolati és nyelvi különbözőségeket látok, megkésettséget tapasztalok. Emellett úgy érzem, hogy a kelet-európai irodalmakat az emberi lét igazi értelme, a mélysége és a drámája mindig sokkal jobban kellett, hogy érdekelje, mint a nyugati irodalmakat, valahogy így alakult történelmileg. Az esszé-összehasonlítás arra is utal, hogy ott már a 18. században olyan civil, tehát polgári életforma, gondolkozás és kultúra volt, ami nálunk sokkal későbbi jelenség. Mivel közeledjünk Nyugat-Európához? Ismét mondják — tapasztalható —, hogy a nyugati kultúra elfáradt. Kevés az új mondanivalója, és főleg kevés az olyan mondanivalója, amelyik az emberi lét mély értelmét érintené. A jőltáp- lált emberek szexuális élete és idegenkedése a világtól, anyagi bebiztosítottságuk unalma: valahol itt mozognak a témák. Hol vannak ettől azok a témák, amelyekkel mi elő tudunk hozakodni? Tehát valahol itt kezdődik a mi visszatérésünk Nyugathoz, hogy negyvenéves történelmünk az emberi létformának olyan új elemeivel gazdagította a közép-európai tapasztalást, amelyekkel talán megújíthatja a nyugati létfelfogást. Számomra az Európai Házban való szereplésünk itt kezdődnel
