Irodalmi Szemle, 1989

1989/8 - FÓRUM - Utak az Európai Házba (Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Kulcsár Ferenc, Duba Gyula, Dobos László, Szigeti László, Balla Kálmán — kerekasztal-beszélgetés)

tés szempontjából óriási lehetőséget kínált a közép-európai nemzetek számára. Azáltal is, hogy a közép-európai nemzetek tájolása megszűnt egyértelműen nyugati orientációjú lenni. Ezután az orosz, a szovjet kultúrára hangolódtak ezek a társadalmak. Ha mindez a természetes feltöltődés útján történt volna, önmagában nem lett volna baj, ám itt 1945-től egy kizárólagossági elv érvényesült. Az egyik orientációt kizárolagosan felváltotta a másik. És hát jött a vasfüggöny, jöttek olyan ellenségképek, amelyek a valamikori nagy összetartó erőt, az egyházat ellenségnek nyilvánították, szinte még az egyházkultúrát is, jött olyan ellenségkép, amely a nyugati kultúrákat konzervatívaknak, dekadenseknek, visszahúzóknak nyilvánította, tehát az összetartó kapocs, az építkező anyag, az a közös, ami Közép-Európát a Nyugathoz kötötte, egyszerűen megszűnt, és a kizárólagosság elve alapján egy teljesen keleti, orosz-szovjet kultúra-orientáltság ideje következett el. A közép-európai társadalmakat és kultúrákat ez a szorosra zárt együtt- lét persze megtermékenyítette, a kapcsolat egész sor pozitív hatást is hozott. Ez kétségtelen, viszont meghozta a mag egyodalúságait, a maga kizárólagosságait, a maga szigorú belső kényszerhelyzeteit is. Aminek végső fokon az lett az eredménye, hogy ez a Közép-Európa egy fél évszázad alatt leszakadt a nyugati kultúrától. És ahhoz, hogy ezen a helyzeten változtatni lehessen, szerintem elsősorban mindazokat a gátakat kell megszüntetni, amelyek Közép-Európát, a közép-európai létet és kultúrát elválasztják a nyugati kultúráktól. Tehát a vasfüggönyt, a valóságos vasfüggönyt, a tiltásokat, az ellenségképet kell megszüntetni. Mindazt, ami a gondolkodástól idegen, s abban a formájában, ahogy azt mi hallottuk negyven évig, hazug és hamis. — Közép-Európát újra kell mondani, újra kell alkotni, más feltételek között, és azokat az értékeket, amelyeket Európa közösen hozott létre, visszakérni Közép-Eurőpának.

TŐZSÉR ÄRPÄD

Egy meghatározás szerint az európai lét lényegét az egyéniség tisztelete jelenti. Míg a keleti filozófiák a közösségi embert helyezik a központba, addig az európai gondolkodók számára, úgymond, mindig is az egyén volt a kiindulási pont. Csakhogy az egyén (az egyéniség) és a közösség (közösségi ember) formulákban tulajdonképpen a szabadság és felelősség antinómiája rejlik. S az európai létezés háromezer évig nem attól volt „európai”, hogy a szabadságot helyezte az érdeklődés középpontjába, hanem attól, hogy a régi görögöktől a római jogrenden keresztül a reneszánszig és máig a szabadság és felelősség emberi arányát tette meg mércének. Megítélésem szerint mi Kelet-Közép-Európában az utóbbi évtizedekben ettől az „emberi aránytól” távolodtunk el a ..közösség” s a „felelősség” túlhajtott, embertelen formái felé, s mindez végül is egyfajta bizantinizmusba torkollt. Hogyan visszatalálni az emberi arányhoz, ez itt a kérdés. S ez a kérdés számunkra, írók számára még fokozottabb mértékben kérdés, mert nekünk úgy kell visszatérnünk az „emberi arányhoz”, hogy az eszme lólába azért ne nagyon lógjon ki a műből.

KULCSÁR FERENC

E kérdés kapcsán Fábry Zoltánhoz szeretnék még visszatérni, Fábry 1936-os Európa- koncepciójához, melyet ő akkor a csehszlovákiai magyarság számára az egyetlen lehetséges programként fogalmazott meg, s amelyet — részben a második világháború, részben az azt követő politikai helyzet, Európa megosztottsága, a vasfüggöny stb. miatt — fél évszázadra eltemettünk, el kellett temetnünk. Mit is mondott Fábry 1936-ban? Mindenekelőtt azt, hogy Európa: állásfoglalás. Életlehetőség, mely egyúttal kötelességmaximum is, mert Európa: univerzalizmus, humanizmus, antinacionalizmus, igazság. Amiből következik: a provincializmus, a fegyverigazság, a sovinizmus, a hazugság — nem Európa. Európa: erkölcs. Európa: kultúra. S hozzátehetem: Európa: az egyén felelőssége és autonómiája. Európa: folytonos túlélés biztosítéka. Európa: az egyén joga a kétkedésre, s ezáltal a haladásra. Kérdezem, nem érvényesek-e ezek az axiómák ma is, számunkra, csehszlovákiai magyarok számára? „Mi Trianonnak kétszeres árat fizettünk: hazát vesztettünk, egy eddig volt történelmi és földrajzi valóságot, és egyben hazát kételkedtünk: egy illúziót. Ettől a pillanattól kezdve új sors és új törvény élt bennünk, a megújhodás kényszere: változni!” — mondja Fábry. Változni, igen, elmozdulni, elindulni — de hogyan, merre? Ha „szellemállományunk kétharmada európai eredetű közös kultúrvagyon”, akkor nincs más út — csak Európa felé, hiszen „Magyar