Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Hubik István: A személynevek fordítása

tehát például Fialková Fialkának, Manďousková Mandouseknek, vagy Holá Holýnak, Novotná Novotnýnak. Ez ott, az eredetiben, természetes, de a magyar fordításban elkerülhető az idegenszerűség, és kötelességünk is elkerülni. Ha asszonyról van szó, kézenfekvő az egyedül helyes megoldás: kibogozzuk a szótövet — ami, bármennyire furcsa is, nem mindig könnyű —, egyszóval kibogozzuk a fér] nevét, és hozzákapcsoljuk a -né képzőt. Tehát a cseh Manďoskovából Mandousekné, a szlovák Fialkovából Fialkáné lesz, Holából Holýné, Novotnából Novotnýné. Nemcsak azért járunk el így, mert a magyarországi fordításirodalom legjavában hosszabb idő óta, mondhatjuk, rendre ez a gyakorlat (pl. a Flaubert-regény címadó hősnője is Bovaryné, nem pedig Madame Bovary, vagy a magyar Helikon egyik szép kiadványának címlapján ezt olvashatjuk: Sévignéné levelei, s nem azt, hogy Madame de Sévigné levelei); nem, nemcsak azért, hanem mert ez a jó, ez a helyes, a név (és a néven keresztül a személy) így illeszkedik be zökkenő- mentesen és természetesen hatón a magyar szövegbe, anélkül hogy vétenénk a consensus humánus ellen, és a legcsekélyebb sérelem érné az átadó nyelv személynévi jogait — hiszen a tőhöz nem nyúltunk hozzá, azt érintetlenül hagytuk (megmaradt abban az alakjában, amelyben igen-igen fontos közokiratokon, például a telekkönyvi betét tulajdoni lapján szerepelni szokott). Található persze a magyarországi fordításirodalomban ellenpélda is szép számmal, nem tagadhatjuk, de nekünk nem a kétes, hanem a kétségtelenül, szavatoltan jó példát kell követnünk, a jó példák nyomán, főleg pedig az ép nyelvérzék mutatta úton kell járnunk.

Különös, hogy az eredeti szlovák és cseh forma megtartásának hívei — és a kényelemkeresők befolyásának engedve többen a jóhiszeműek közül is — nemegyszer azzal érvelnek a maguk igaza mellett, ami épp az ellenkező következtetésre kellene, hogy juttassa őket. Lám, úgymond, a csehben meg a szlovákban nincs Karenina, se Madame Cur e hanem van Kareninová meg pani Curieová és a többi és a többi, a világ minden táját felölelő szlovákosított és csehesített formájú női nevek garmadájáig. (Közbeve- tőleg: nyelvi imperializmus ez? Dehogyis! Csupán a nyelv sajátsághoz való idomítás, ami szuverén jog.) Továbbá, hogy teljesen úgyse küszöbölhetjük ki szövegeinkből az ordzást sose, ha a fejünk tetejére állunk is, mert ugyan mitévők lehetünk a hajadonok- kal?! A kalapunk mellé nem tűzhetjük a nevüket. És ebben sok az igazság. Tulajdonképpen ez az a bizonyos fejfájdító kritikus pont, amelynél, rutin ide, rutin oda, mindig megtorpan, és hol kevesebbet, hol többet vívódik a lelkiismeretes fordító. Kereshet ugyan, s a gyakorlat bizonyítja, hogy talál is többféle megoldást, mégpedig annak árán, hogy tágít a megengedhetőség körén, valamelyest kitolja határait, és egy kis körülíráshoz folyamodik. A cseh vagy szlovák hajadon a magyar szövegben, hogy a már említett neveknél maradjunk, Mandousekék, illetve Fialkáék lánya lesz, vagy a Mandou- sek lány, a Fialka lány (esetleg Mandousek kisasszony, Fialka kisasszony), aszerint, hogy stiláris szempontból melyik a megfelelőbb. Vagy pedig, ha a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy kiről van szó, egyszerűen elhagyhatjuk a családi nevet, és marad csak a keresztnév. Előfordul persze, hogy a szerző nem árulta el hősnője keresztnevét, és a derék amazon családi neve, mint a dér tarolta fán az árva levél, egy szál magában áll a műben. Ez olyan eset — no és akad még, sajnos, több más is —, amikor a fordító számára minden kötél szakad, s kénytelen ráfanyalodni a cseh vagy szlovák forma változatlan átvételére, egyszóval kénytelen óvá zni. Igen. De az a fontos, hogy jobb meggyőződése ellenére, végső esetben tesz így, és tudja, vallja, hogy ez csak a legkevésbé megnyugtató szükségmegoldás, jobban mondva szükségmegoldatlanság. Igen, mert amit mint sajátosságot, természetesnek és jogosnak ismerünk el más nyelveknél, az ugyanúgy a mienket is megilleti. Senki sem csodálkozhatik hát, ha dohogunk a visz- szás helyzet láttán: a magyar könyv szlovák fordítása — helyesen és jogosan — tele van ovával, s némely szlovák vagy cseh könyv magyar fordítása szintúgy! Egy pillanatot engedve a humor ingerének: hát igazság ez? Hiszen ez ellen már nemcsak a nyelvérzékünknek, hanem az arányérzékünknek is tiltakoznia -kellene! El tudom képzelni, mit gondolna a fordítóról a cseh vagy szlovák olvasó, ha egy magyar regény fordításában például ezt olvasná: „Virágné povedala ..

De komolyan! Okkal és joggal háborgunk egyes könyvfordítások óvá zása ellen, mely elkerülhető lett volna. Hanem amit a cseh filmek magyar szinkronja e tekintetben az utóbbi időben produkál, az mindent felülmúl. Szeges korbáccsal veri a dobhártyánkat a teljességgel szükségtelen és messziről virító óvák tömege. Például a magyar tévé