Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Hubik István: A személynevek fordítása

ben nemrég futtatott sorozat, Mindenki tanköteles (My všichni školou povinní) ömlesztve szállította az óvát, és a személynévi idegenszerűségek valóságos özönvizével árasztott el mindent — képernyőn innen és túl. Pedig ennek a közönségre, a szó szoros értelmében vett nagyközönségre gyakorolt hatása óriási, hiszen a filmsorozatokat kedvelő magyarok milliói nézik és hallgatják, míg a nyelvünk tisztaságára ügyelő és a fölösleges idegenszerűségeket kerülő, gondosan fordított könyvek olvasóközönsége a filméhez képest Igencsak kis közönség. Amannak hatása „kenterben veri” emezét, és a fülünkön keresztül valósággal rászoktatja az óvá zás elfogadására még az éberebbeket is — a tunyákat egészen biztosan.

Nos: rémeket látok ott is, ahol nincsenek? Bár úgy volna. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy akár borúlátók vagyunk, akár nem vagyunk borúlátók, egy a kötelességünk: folytatni a munkát derűs szívvel és jó reménységgel, a helyes elv táplálta hittel •— de a siker reményét hervasztó gyanakvással is.

Befejezésül vessünk egy pillantást a gyermekirodalom fordításának személynévi vonatkozásaira.

Mindjárt elöljáróban megállapíthatjuk, hogy a fordító itt mozoghat a legkötetleneb- bül, és a személynevekkel való bánásmód tekintetében — hacsak nem valóságos személyek nevéről vagy történelmi és más „védett” nevekről van szó — úgyszólván szabad kezet kap. Sőt, ez a szabadság, mondhatni, kötelező a fordítókra. A kisgyerekben ugyanis még semmi nyelvtudat nincs, ellenben van benne nyelvi ösztön, és az irodalom területéről a fülével veszi birtokba a maga fokozatosan táguló világának fogalmait. (Mert olvasni igazában még sokáig nem tud, és a gyermekkönyvek jórészt nem is arra valók, hogy a gyerek olvassa őket, hanem hogy más olvasson fel belőlük neki.) A gyermek- irodalom fordítóját hát roppant felelősség terheli, nagyon kell vigyáznia, hogy a szövegbe ne kerüljön be semmi olyan, ami megzavarhatná a gyermek nyelvi ösztönét, vagyis a zsenge lélekben csápjait próbálgató anyanyelvi ösztönt. A gyerekben nincs nyelvtudat, nincs birtokában a kontroll eszközének sem, nem mérlegel, nem osztályoz, ami a fülének idegen, attól nem gazdagszik, ellenben az idegenszerűség megtapadhat a füle idegszálain, és később mint kölöncöt hordja majd a nyelvében, az anyanyelvében, öntudatlanul, és talán sose szabadul meg tőle.

Magától értetődő, hogy a gyermekkönyveinkben aztán igazán nincs helye semmiféle óvának vagy Holának, Novotnának, és az utóneveket nemcsak le szabad, hanem esetenként le kell fordítanunk magyarra; tehát a Katerinkából Katica lesz (főképp ha megszemélyesített katicabogárról van szó). Sőt meg is változtathatjuk a nevet, hogy az írásmű hősét közelebb vigyük a gyerek ismerettartalmához. Példának okáért a cseh Ferda a magyar fordításban lehet ugyan Ferdi, senki sem szólhatja meg érte a fordítót, mégis közvetlenebbül, meghittebben hangzik, mondjuk, a Peti vagy valami más, a magyarban gyakoribb fiúbecenév. Különben is a gyermekirodalom javarészt meséskönyv, és a mesehősök neve többnyire szimbolikus, belső vagy külső jellemzőt rejt magában, és a magyar szövegben ez telitalálatnak vehető átköltés nélkül, hogy úgy mondjam, nem jön ki. De ha semmiképp sem kerülhető el az idegen hangzású név, szabad fonetizálnunk. Ez néha csupán abból áll, hogy elhagyjuk a magyarban nem létező írásjeleket, például a lágyítójelet, illetve a név egy vagy több mássalhangzóját magyarrá módosítjuk. A fonetikus írásmód ez esetben tulajdonképpen afféle pozitív katalizátor, mely gyorsítja a befogadás folyamatát. (Itt eszembe jut, és nem szégyellem bevallani, hogy szinte irigykedve gondolok a finn népmesék szerencsés fordítójára, akinek az a feladat jut osztályrészül, hogy a világszép királyasszony nevét ültesse át a magyar szövegbe. Hát nem repes-e a szíve a bizakodástól, hogy olvasói közül néhányan, mármint a fürgébb eszűek, akik előtt egyúttal a sárgabaracknak a kajszibarack — nyári barack — neve se ismeretlen, a Kajsza névhez érve felkapják a fejüket, mert friss képzeletükben minden magyarázat nélkül felsejlik az összefüggés, és mielőtt még valami érdemlegeset hallottak volna a magyar—finn nyelvrokonságról, lám csak, ízelítőt kaptak belőle egy ilyen ősi szó alakjában?!) Nos hát szabad, sőt néha kell is fonetizálnunk.

Persze azért mindent módjával és józan mértékkel! A fonetizálást éppúgy, mint a nagyobb fordítói szabadság érvényesítésének összes többi eszközét, mindig megmaradva a célszerűségi szempont adta fokozottabb kötetlenség és a kötelező szöveghűség helyes arányának keretei között. Nehogy, túlbuzgóságba esve, elveszítsük a réven, amit nyertünk a vámon.