Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - HOLNAP - Stofko Tamás: Egy zsák gömbölyű alma (elbeszélés)

— Jó napot! Csak nem esett valami baja?

— Jó napot! — viszonozta a köszönést a zsákos.

— Mi történt? Segíthetek valamit? — szuszogta a feltűrt ingujjú.

— Ä, semmi, csak megbotlottam ebben a fránya fűcsomóban — és ülve belerúgott a lábánál lévő nagyobbacska fűcsomóba.

— Segíthetek összeszedni az almát. Honnan szerezte?

— Köszönöm. Itt vettem a faluban.

A felűrt ingujjú letette a cipőjét és a táskáját, aztán megfogta a zsák száját, és kezdte beleszedni a szétgurult almákat.

— Tudja — szólalt meg az alma szedése közben a feltűrt ingujjú —, most úgy érzem magam, mint az az ember, aki halászás közben ismerkedett. Ismeri a történetet?

— Nem, mondja csak!

— Egy vasárnap, mikor a városiakra rátör a semmittevő magány, amiből aztán szép lassan, műgonddal kifejlesztik intellektuális idegbajukat, József, a cipész és János halászni mentek a közeli tóra. József és János nem ismerték egymást, hiába voltak egy városból valók. Egymástól úgy tíz méternyire halászhattak. Egész nap gyenge kapás volt, csak egypár kisebb halat fogtak. Ami valójában nem is zavarta őket, mintha nem is a halászás miatt lennének a tóparton. Ám egyszerre Józsefnél erős kapás mutatkozott. Fárasztani kezdte a halat. A küzdelmet János is végignézte, majd amikor József a parthoz húzta a halat, odafutott és segített neki kiemelni.

— Köszönöm a segítséget — szólalt meg elsőnek József.

— Nincs mit, öröm volt segíteni. Nagyon szép példány. A súlya is megvan, úgy három kiló felett.

— Igen, lehet — mondta elgondolkodva József. — Én mára abba is hagyom.

— Hát igen, így már abba lehet hagyni — mondta mosolyogva János. — Nekem nincs valami nagy szerencsém ma. Azt hiszem, én is befejezem. Milyen irányba megy?

— Én a városból vagyok.

— Akkor együtt is mehetünk, ha vár egy pillanatot, míg összeszedem a dolgaimat.

— Jól van — mondta József, miközben a táskájában kotorászott. János összepakolta a dolgait, visszajött Józsefhez, és beszélgetve megindultak a város felé.

A közeli kocsmánál megálltak. Bementek, hogy egy kicsit elbeszélgessenek. Míg János a sorban állt sörért, József addig egy üres asztalhoz ült a rozoga kocsma melletti kerthelyiségben. Saját táskáját és az összecsukható horgászbotot a széke alá dugta, a Jánosét pedig az egyik üres székre tette.

— Tudja — kezdte János a habos söröket az asztalra téve —, én valójában azért jöttem ma ki halászni, mert összevesztem az asszonnyal. Felhánytorgatja nekem, hogy hazahordom a munkámat az üzemből, és hogy otthon ezért nem dolgozok semmit. Mintha nem tudná, milyen főnökünk van. Tiszta vadbarom. Nem hagy az egy szabad percet még munkán kívül sem az embernek, nemhogy a munkában. Bezzeg más munkahelyeken... — és legyintett a kezével, kifejezve, hogy más munkahelyeken sokkal lazább a fegyelem, mint nálunk. — Ezen a héten is, azt hiszem, kedden vagy szerdán, nem is emlékszem már pontosan, beállított, és elkezdte nyomni a süket dumáját:

— Emberek, mi lenne, ha szombaton az üzemrészlegünk elmenne egy kis kirándulásra? Egy jó kis túrára gondoltunk. Kimehetnénk egészen a tóhoz, és az erdőn keresztül jönnénk vissza.

Senki sem felelt rá egy épkézláb mondatot. Volt, aki bólogatott, volt aki motyogott az orra alatt, de hogy önálló véleményt mondjon, hangosan, azt nem.