Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - HOLNAP - Stofko Tamás: Egy zsák gömbölyű alma (elbeszélés)
— Ügy látom, mindenkinek tetszik a gondolat — folytatta a főnök, és körbenézett a teremben. Látszott rajta, hogy szívét eltölti a boldogság, szervez. Az ő kollektívája a jó, és újra támogatja az ő remek ötletét. Csak azt sajnálta, hogy mindig neki kell előállni ötletekkel, mintha a beosztottjai nem is gondolkodnának. Mindig neki kell ezt a kis társaságot felráznia. De nem baj, ő még bírja, és mindent megtesz azért, hogy a munkásai ne panaszkodjanak a munkahelyükre vagy a főnökükre, mint más helyeken ... — Katika, legyen olyan kedves, és írja össze azokat, akik eljönnek a kirándulásra, és hozza majd be a jegyzéket az irodába. — A mondat végén mintha megemelte volna egy kicsit a hangját. — Persze a neveknek nincs semmi jelentőségük, csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyien jönnek, mert az ebédet majd a szakszervezet fizeti. Hát ennyi — fújta ki magát a főnök. — Ja, igen, az indulás reggel nyolckor a régi hídtól. Remélem, szombaton mindannyian találkozunk. — És visszament az irodájába. Négy nap múlva, szombaton reggel háromnegyed nyolckor még csak a főnök volt a hídnál. Az istenit, mérgelődött magában, háromnegyed nyolc, és még sehol senki. Megszervezem nekik ezt a kirándulást, elintézek nekik egy ebédet, és még eljönni sem képesek. Zsebébe nyúlt, és a cigarettáját próbálta előkotorni, miközben fel-alá járt, és az utcát figyelte. Szájába vette a cigit, és az öngyújtóval meggyújtotta. Zsebre vágta az öngyújtóját, és átnézett a túloldalra, ahol meglátta a hídon átjövő Kovácsékat, és az új beosztottját, akinek a nevét még mindig nem sikerült megjegyeznie. Amikor a hídon átértek, ő köszönt elsőnek: — Jó reggelt! — Jó reggelt! — viszonozták a köszönést. — Mi az, csak hárman vagyunk összesen? — kérdezte megrökönyödve az új beosztott.-^ Egyelőre hárman, de biztos többen leszünk — vigasztalta a főnök —, hiszen a jegyzékre majdnem mindenki feliratkozott. — Igen, igen, én is láttam a listát — csivitelte Kovácsné —, még biztosan fognak jönni. Tegnap Mancika azt mondta, hogy a fiát is elhozza. Hát, ugye, nem mindenki érkezik a családjának ebédet főzni... — fejezte be a mondandóját, hanglejtésével jelezve, hogy Mancika fia is velük ebédel majd, amit ő teljes mértékben ellenez. Aztán végül is nyolc tíz perccel már mindenki ott volt. Elindultak. Dél körül mindenkit igazán jóleső érzés töltött el amikor megpillantották a vendéglőt, ahol az ebéd lesz. Remek helyen volt a vendéglő. Szinte teljesen beleveszett az erdőbe. Csendes, nyugodt hely, kevés emberrel. A csillogást kedvelő fiataloknak túl ócska, a megfáradt alkoholistáknak túl messze a várostól. Egyedül az egymásba bújó szeretők sétáltak ki ide. Általában csak a szombati lakodalmak zavarták meg a vendéglő mélységes nyugalmát. Az ebéd után beszélni kezdtek, és persze rendeltek is. A sör sohasem volt a vendéglő erőssége, ezért leginkább bort és pálinkát fogyasztottak, aminek a hatása természetesen gyorsan megmutatkozott. A vendéglős nagy örömére úgy határoztak, hogy nem folytatják a túrát, hanem ott maradnak. Estére már mindenki jócskán felönött a garatra — táncoltak, mulattak. Kis csoportok alakultak ki, és kótyagos fejjel mindenfélről vitatkoztak egymás közt. A főnök észrevette, hogy veszélyesen közeledik feléje Kovácsné, kezében két pohár borral. Az istenit, ha ez megint elkezdi mesélni az „otthoni helyzetüket”, hát én otthagyom, gondolta magában. Meséljen a francnak arról a hülye családjáról! Kihívóan Katika felé nézett, aki ezt örömmel fogadta, az igazat megvallva már várta is, hogy a főnök felkérje táncolni. Viszont Kovácsné a szokott
