Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - HOLNAP - Mórocz Mária: Anyám története (elbeszélés)

módomban megtudni, hogy anyám mit érzett tétovának, mégis úgy hat ez az utolsó néhány szó, mint mélyről feltörő sóhaj, fájdalom.

Erről hallgat a töredék, de valamit elárul nekem. Valamit, ami lehet, másnak fel sem tűnik majd, vagy könnyelműen rálegyint. Ez volt az egyetlen eset anyám életében, amikor kinyílt. Ez volt az utolsó lehetősége, hogy szeressen valakit önmagán kívül is, és ne a rá jellemző bitorló szeretet legyen ez, amely- lyel csaknem mindent megfojtott maga körül, hanem az azonosulás, az átadó és semmit meg tagadó szeretet.

Anyám makacs és elvetemült kíméletlenséggel viselkedett mindenki iránt, aki figyelmeztette őt, vagy innen-onnan szállingózó híreket akart átadni neki. Nem érdekelték a részletek, mégis egyre jobban érezte a tehetetlenségét, mert rádöbbent, hogy a dolgokat nem képes irányítani, s nemcsak azért, mert ezt a szerepet a férfi már rég átvette, hanem mert úgy érezte, hogy a dolgok már kettőjükön kívül folynak. Bármennyire elzárkózott is saját félelme elől, lépten-nyo- mon visszaütött ez a szorongás.

Mindent elkövetett, hogy a férfit megtartsa. Órákat várt rá, aki felett nem volt hatalma s aki kiszolgáltatottságával visszaélt, hagyta őt napokat várni a lakásban, amelyet anyám bérelt kettejük számára. Mozdulatlan várakozását még testi szükségletei sem szakították meg; erre az időre élettani folyamatai is lelassultak, ő pedig legyengülve, magánkívül feküdt a feloldozó csengetésig, amely újra értelmet adott mozdulatainak. Nem ismert szebb ízt, illatot, mint ennek a férfinak a lehelete, lesben lapult, hogy máris beszippanthassa, amint elhagyta annak testét.

Anyám nem volt képes megjegyezni a számokat, adatokat, életében azonban az események — számomra ismeretlen rendszer szerint — rangsorolást kaptak. Az első nap életében az volt, amikor egy forró szeretkezés után bágyadtan hajolt a férfi fölé, hogy kezével megérintse kulcscsontja ívét, s a férfi gyöngéd hangon mondta: „Meine”. Anyám ezek után nem kívánt semmit, csak megsemmisülni ebben a gyönyörben. Túláradó szeretetével halmozta el a férfit, akit fojtogatott a gyengédség nem szűnő ostroma.

Amikor elhagyta anyámat — amit ő nem tudott elhinni —, még hónapokig várta őt, telefonálgatott neki, szégyenérzet nélkül alázkodott meg a férfi előtt, akit már jóval korábban anyámnál néhány évvel fiatalabb menyasszonya társaságában lehetett látni, amint közös bevásárlásukat intézték.

Anyám mindezt egy súlyos, mélyponti órájában látta be, s meggyőződésem, hogy e felismerés volt az egyik dolog, ami kibillantette őt egyensúlyából. Nem volt annyira erős, hogy elölről kezdje tanulni a dolgokat, végső soron senki nem tudott neki utasítást adni, hogy milyen mércével mérjen, mihez viszonyítson, hogy mi a jó és a rossz. Nem volt fogódzója ehhez a világhoz, önmaga által elhatárolt teret bitorolt, mindenféle törvény és rendszer nélkül, azt hiszem, kissé önkényesen. Utolsó napjaiban csak ült a széken, a vizelet vékony, sötét csíkot hagyott ruháján, amely hozzátapadt nedves combjához. Valami szó születhetett meg az ajkán, apró mozdulatként jelezve csendes jöttét, várva, hogy anyám keskeny, vértelen ajkai újra megformálják, hogy a hanggal összeölelkezve új képet tárjon a hallgató szeme elé. Anyám elveszítette kapcsolatát a szavakkal is. A szó már nem kapott értelmet, üresen és félelmetesen kongott a szobában, ahol a rideg falak megkétszerezték a hangerőt, hogy a szó még félelmesebben csengjen, s anyám hangosabban, magyarázó, sürgető hangsúly- lyal ismételte kezének furcsán koordinált mozdulataival a betűhalmazt, amely- lyel ő már nem tudta átadni gondolatait. Más dimenziókban gondolkodott, a játék, amelyet annyiszor játszott, most cserbenhagyta. A szellem egyesült egy felsőbb szubsztanciával, s a visszatérést ez a kötelék gátolta.

Anyám, amikor végre megértette, hogy teljes passzivitásra ítéltetett és kény