Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - HOLNAP - Mórocz Mária: Anyám története (elbeszélés)

vallomás és szemrehányás is volt egyben. Erre anyám sértődötten átlépett felette, elfoglalta helyét a saját ágyában, s hogy kivonulását megkoronázza, felkapcsolta az olvasólámpát. Bosszúból csinálta ezt és félelemből — amiről Za nem tudhatott, de anyámat annál inkább nyugtalanította. Za másféle indulatokat érzékelt, s ennek köszönhetően — anélkül, hogy a történteket elfogulatlanul elemezte volna — nyomban lelkiismeret-furdalása támadt. Anyám tudta, hogy a lámpa fényénél még hosszú percekig csak egymás szuszogását fogják hallgatni, aztán Za, aki hajlamos a szentlmentalizmusra és elérzékenyülésre, majd odahuppan mellé, és kezét anyám nyaka köré kulcsolja kiengesztelésként, vagy cirógatja tincseivel...

Ez viszont nem történhetett meg, mert ezen az éjszakán égett a villany, s így Za nem érezhette a feloldozottság fájdalmas, felemelő gyönyörét. Anyám ezt nemcsak alattomos bosszúnak szánta. A lámpa világossága, úgy vélte, megállítja azt a valamit, ami most vagy talán jóval előbb elindult benne.

Anyám szabad ideje nagy részét szemlélődéssel töltötte, esetleg olvasással. Gyakran járt el a templomba, istentiszteleten azonban nem volt hajlandó részt venni. Ha a helybeliek közül valaki megzavarta bámészkodás közben, leült, és csendben várta, hogy újra egyedül nézegethessen. Nem a díszes ablakkeretek, freskók és aranyozott kegytárgyak érdekelték önmagukban, hiszen az egész más jelentéssel bírt, mint amikor leválasztott valamit. Eleve a rendeltetés, együttes hatás nyűgözte le. így más értelmet nyertek a dolgok, megfosztva attól a jelentéstől, amellyel a közeg eredeti helyükön fölruházta őket. Ha végre egyedül maradt, leült az egyik szegletbe, és kimeredő, nem látó szemekkel bámult. Súlyos boltívek vonalához simult, megérintette a csiszolt márvány hideg lapját, a faragott kő enyhe barázdáit, egyszóval lélekben teljesen azonosult ezzel a közeggel, de talán az azonosulás kevésbé súlyos állapot ebből a szempontból, mint az, ahogyan ő átadta magát. A dolgokat nem ő fogadta be, hanem fordítva. Most már úgy tűnik mindez, mint felelőtlen hazardírozás önmagával, azzal azonban máig nem vagyok tisztában, hogy jogomban állt volna-e meggátolni a megismerés számára oly fontos folyamatát.

Szellemének szárnyalásai a testet sem kímélték, gyakran erőtlenül üldögélt még órákig, máskor olyan erő szállta meg, olyan töltés, valami hatalom által adományozott energia, amely riasztotta a körülötte levőket.

Anyám szülei szigorú erkölcsű emberek lévén rettegve figyelték lányuknak az övékhez korántsem hasonlító életmódját, s előítéleteikhez, megkövült álláspontjukhoz híven fegyelmezték és irányították volna sorsát, mígnem anyám teljesen váratlanul, sőt éppen békés hangulatban elköltözött otthonról. Itt az események zuhanásszerű fordulatot vesznek. Anyám a rá jellemző módon ismét a végleteket kóstolgatja. Elhatározza, hogy az első férfi karjaiba veti magát, aki az útjába akad. A szerencsés vagy balszerencsés véletlen mostohaapám karjaiba sodorja, aki nem tekintve a korkülönbségre és az esetleges botrányra sem, beleszeret, s majdan el is veszi.

Ezután ismeri meg anyám azt a férfit, akibe beleszeret, s akiről magam is csak annyit tudok, hogy jóképű és magas volt, további kutatásaim szinte teljesen eredménytelenek voltak, egy levélrészlet kivételével: „Megtámasztom arcomat melleden. Oldalra fordított fejjel várom, hogy előbukkanjon, az idő távlatában megcsapjon az emlék illata. Mégsem furakodom. Talán egy apró mozdulatra, leheletnyi suhintásra várok, hogy az illat felemelkedve újrateremtődjön s szétterülve átjárja érintésemet, amely ettől indíttatva kitárul szertelenségében, s elindul fejedelmi homlokod felé, hogy megérintse íves szemöldököd vonalát, mely elvezet lüktető bársonyos halántékod medrébe, hogy szíved tompa ritmusát érintse avatott ujjam, mely reszketve fuldoklik a tétova,” Azt már nincs