Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - HOLNAP - Mórocz Mária: Anyám története (elbeszélés)

tömni. Ezek után nem nehéz ésszel fölérni, hogy a világtól, ellentmondásoktól, mindentől megc’sömörlött író megírta azt az irodalomtudomány által méltatlanul agyonhallgatott és megfelelő tiszteletben és becsületben nem tartott művet, amelynek a Küzdelem a dicsőségért címet adta, s amelyet Pozsony városában nyomtak még a századforduló előtt. Az évszámmal bizony bajban vagyok, de az tény, hogy 1868 február, azaz vízöntő havában látta meg e nyűgökkel terhes napvilágot, s hogy az 1914-es nem éppen fényes év, amely új és eddig ismeretlen szennyes dolgok áramlását hozta, az írás végleges abbahagyására kényszerítette. Ezt megelőzvén megjelent két verseskötete, amelyek utalva nemes, egyszerű lelkére, a Versek címet kapták.

Ezt a családfát, amelynek néhány tagját az akkori etika bizony elítélte, ma már a könnyelmű megbocsátás övezné, amely önmutogató dicsekvéssel párosul, ám a korszellem, amelynek irányítói bár mindig megfoghatóak, mégis ismeretlenek voltak, a századforduló után a furcsa figurák divatját indította útjára, s ez már nemcsak a titkolt szimpátiát, hanem a sokszoros üres lelkendezést is magában hordozta, mert úgy elszaporodott a sok művészlélek, hogy máig sem sikerült megkülönböztetni az eredetit a másolattól.

Apám tehát büszke volt író és költő ősünkre, bár szilárd meggyőződésem, hogy ha ugyanazon kor szülöttei lettek volna, viharos indulattal tagadták volna meg egymást, mely cselekedet, azt hiszem, inkább apámra lehetne jellemző. Persze ne zárjuk ki a tévedések lehetőségét sem, s tudatosítsuk, hogy mindez csak feltevés, amelynek halvány biztosítéka az általam szerzett tapasztalat, ám ez nem jogosít fel a történet, az események hipotézisekre épülő továbbszövé- sére.

Anyám neveltetésével Annát bízták meg, aki magániskolát vezetett az előkelő csemeték számára, meglehetősen mutatós, majdhogynem káprázatos külsőségek között, de meglehetősen szolid elvekkel és anyagi fedezettel. Túlságosan sokáig mérlegelő, határozatlan lény volt ahhoz, hogy intézményt vezessen, bár a neveléshez értett, és türelmének köszönhetően olyan kapcsolatokat alakított ki az emberekkel, amelyek gyümölcsözőek voltak, már ami a fegyelmet és a toleranciát illeti. Anyám nyolcéves korában került az intézetbe, ahol Z. A. kisasszony szobatársnője, bizalmasa, majd barátnője lett.

Z. A. kisasszony, nevezzük az egyszerűség kedvéért Za kisasszonynak, két évvel volt idősebb anyámnál, de anyám koraérettsége, komolysága segített elfelejtetni ezt, pontosabban: Za kisasszony olyan tajtékozó jókedvvel feledkezett meg néha magáról, hogy virgoncsága anyám szemében méltatlanná, már-már megalázóvá vált. Anyám mindig is színlelte a játékot, csak ritka pillanatokban feledkezett meg önmagáról, de akkor is ellenőrizte magát, az eseményeket mintegy kívülről értékelte, úgyhogy miközben jókedvűen pusmogott Za kisasszonynyal, közben ott állt mellén összefont karral a saját háta mögött, és felettes énje rosszalló pillantásokat vetett a két lányra.

Ennek az állapotnak, amelyet Za kisasszony is feltehetőleg észrevett, volt köszönhető, hogy anyám vette át a vezető szerepet e kapcsolatban, míg Za kisasszony durcáskodva, rikácsolva, sértődékenyen fogadta új szerepét, amelyet végső soron önmagának köszönhetett szellemi tunyaságáért, felelőtlenségéért, amiért nem volt képes a helyzetek felmérésére és értékelésére. Anyámban viszont mindez megvolt, sőt túl érzékenyen fogta fel a külső impulzusokat, amelyek az eredményt feltehetőleg kissé torzították, de ez a tudat mit sem változtatott anyám biztonságérzetén, azon a meggyőződésén, hogy valahol az igazság közelében jár, sőt olyannyira megközelíti, hogy döntéseit ezentúl csakis erre a számára racionális támpontra alapozhatja. Valahol itt követte el az egyik nagy hibát, amelynek elkövetése sajnos öntörvényűvé vált ebben a helyzetben, és szélsőséges katarzis vagy akár konfrontáció hiányában fel sem merült a té-