Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - FÓRUM - Liszka József: Az Új Mindenes Gyűjtemény és a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság
tékelésére, meg kell jegyeznem, hogy a színvonallal kapcsolatos, sommásnak tűnő kijelentésem, sajnos, lényegében az ösz- szes dolgozatra érvényes. Kivételt talán a 6. kötet két néprajzi tárgyú dolgozata képez, ami bizonyos fokú optimizmussal tölthet el bennünket, hiszen ez javulási tendenciát is jelenthet. A felsorolt okok (szakképzetlenség, elsietettség, a témakörben való járatlanság, erudíció hiánya stb.) valamelyike (még jó, ha nem több is!) szerepet játszott a kötetekben megjelent dolgozatok létrehozásában. Egyébként én most tudatosan csak belső személyes okokat soroltam föl, és nem említettem azokat az objektív nehézségeket (pl. a jó szakkönyvek és adattárak hiánya, a kon- zultálási lehetőségek minimális száma stb.), amelyek részben szintén okozói lehetnek a még ingadozónak sem igen mondható alacsony színvonalnak. Ez utóbbiakra, tehát az „objektív nehézségekre” ugyanis az utókor egy cseppet sem kíváncsi. A műveknek önmagukban kell helytállniuk, mindenféle magyarázkodás nélkül! Az természetesen nyilvánvaló, hogy óriási hátránnyal indulunk mondjuk a budapesti (de a pozsonyi) kollégákkal szemben is, akiknek jó szakkönyvtárak állnak rendelkezésükre, szakmai problémáikat az adott témakörök specialistáival szinte azon melegében megbeszélhetik. Óriási a hátrányunk, de nem behozhatatlan! Szabédi László írja valahol: ,,Aki repülni akar, nem azzal segít magán, ha letagadja a földi nehézkedést, hanem azzal, hogy belekalkulálja számításaiba ...” E metafora értelmét mostani problematikánkra lefordítva arról van szó tehát, hogy olyan szélességű és tudományos problémák megoldásába vágjuk fejszénket, amelyek innen, Dél-Szlovákiábóil is megoldhatók a kor tudományos színvonalán. Ne kíséreljük hát meg egy járási könyvtár néprajzi irodalmára támaszkodva megoldani, mondjuk, a magyar református fejfák eredetkérdését (ami egyelőre még a budapesti szakkönyvtárak és adattárak anyagára támaszkodva is bajos lenne), hanem inkább gyűjtsük föl tisztességesen egy-egy település vagy tájegység sírjeleit, a kapcsolódó szokás- és hiedelemanyaggal együtt! Az ily módon közzétett és tudományos igénnyel értékelt anyag sokkal nagyobb szolgálatot tehet, mint bármely sziporkázónak tetsző, ám mégiscsak légből kapott ötlet. Vannak azonban olyan helyzeti előnyeink is, amelyeket bizony nem eléggé vagy egyáltalán nem használunk ki. Földrajzi helyzetünkből adódóan módunkban áll olyan területeken is kutatni, amelyek mindmáig néprajzilag szinte ismeretlenek. Azt hiszem, nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy ez mekkora helyzeti előnyt jelent! És nincs kellőképpen kihasználva! Másrészt, mivel a magyar nyelvterület peremén, a magyar—szlovák nyelvhatár mentén élünk, nagyszerű lehetőségeink adódnak olyan általános néprajzi törvény- szerűségek, folyamatok konkrét megfigyelésére is, mint az interetnikus kapcsolatok mechanizmusa a hagyományos népi kultúra különböző szféráiban. Hazai magyar szerző erre a kiaknázatlan lehetőségre tudomásom szerint még nem figyelt föl. .. Rátérve elemzésünk második szempontjára, az eddigi szerkesztéspolitikai koncepció mérlegre helyezésére, ismét vissza kell utalnom arra a már említett sajnálatos tényre, hogy a szerkesztéssel megbízott kiadói munkatársak nem voltak szakemberei egyetlen társadalomtudományi diszciplínának sem. Ebből a helyzetből adódik az eddigi, legalábbis a most általunk vizsgált kötetek ad hoc-szerű összeállítása. Egyetlenegy esetben, még a monotematikusnak minősíthető Ung-vidéki kötet (ŰMGy 3) esetében sem beszélhetünk előre kidolgozott koncepcióról. Jószerével minden megjelent, ami a szerkesztőségbe beérkezett. Ez az esetlegesség, mondanom sem kell, szintén nem a színvonal emelkedését segítette elő! Itt kell szóni az egyes dolgozatok formai kivitelezéséről is. Egy önmagát tudományosnak minősítő kiadvány, antológia nem engedheti meg magának, hogy a benne közölt dolgozatok, a jegyzetelési, hivatkozási módok, rendszerek formailag eltérőek legyenek. Ez is szerkesztésbeli kérdés, s végső soron nyitott kapukat döngetek említésével, hiszen az év elején elkészült már a szerkesztői utasítás, amely előírja a szerzőknek a kéziratok formai kivitelezésének a módját. Azért említem most meg, mivel föl szeretném hívni az eddigi s a jövőbeni szerzők figyelmét erre az utasításjegyzékre, amelyet sokan már postán megkaptak. A benne foglalt előírások megtartásával a szerkesztői munkát, tehát egyúttal a megjelenés idejét rövidítik meg! Mielőtt a további teendők kijelölését kísérelném meg összefoglalni, tekintsük át még egyszer, sűrítve, az eddigiekből leszűrhető tanulságokat.
