Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - FÓRUM - Liszka József: Az Új Mindenes Gyűjtemény és a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság

a benne foglalt írások műfaja. Érződik azonban belőle, hogy útrabocsátói elsősorban tudományos igényű dolgozatok megjelentetését tervezték. Ezt látszik alátámasztani a 2. kötet fülszövegének azon kitétele, miszerint a kiadvány „szakmailag és módszertanilag igényes, az ismeretterjesztés szintjét meghaladó írásokat” kíván közreadni. Más fórumokon (pl. a Madách Kiadó évente megjelenő prospektusaiban) a kiadó az ismeretterjesztő kategóriába sorolva tárgyalja az Űj Mindenes Gyűjteményt. Ez a bizonytalanság, kettősség, a „kinek is íródik?” megválaszolatlan kérdése aztán visszatükröződik az Új Mindenes Gyűjtemény egyes írásainak bizonytalan hangvételében, a műfajok közötti bukdácsolásban is.

Persze, ennek a Németh László megfogalmazta „ismeretterjesztői csúszkálásnak” (amikor a szerző nem tudja eldönteni, kinek ír voltaképpen, s ennek következtében egyes dolgokat túlmagyaráz, másokat meg szakmai zsargonban mond el) elvileg nem szabadna a tudományos érték rovására mennie, hiszen — végső soron — mindez „csak” külsődleges, formai kérdés. Hogy a most újraolvasott dolgozatok tudományos színvonala általában mégis sok kívánnivalót hagy maga után, nem ebből a műfaji bizonytalanságból, hanem a szakképzetlenségből, a témában való kellő elmélyedés, a szakmai íráskészség, erudíció hiányából, elsietettségből, szerkesztésbeli fogyatékosságokból eredeztethető elsősorban. Ez utóbbi persze szorosan összefügg azzal, hogy a kiadóban az Új Mindenes ■Gyűjtemény gondozásával megbízott, szép- irodalmi képzettségű szerkesztők voltaképpen egyetlen társadalomtudományi szakterületnek sem szakavatott ismerői — azt viszont már végképp nem tudom mivel magyarázni, hogy olykor a „szaklektorok” sem szakemberei a témának. Mi indokolta például azt, hogy egy avar témájú régészeti dolgozatot egy inkább új-, mint középkorral foglalkozó történész, valamint egy irodalomtörténész lektoráljon? Azért ezt a példát hozom, mivel a legutóbbi időkig a Madách Kiadó nem tüntette föl publikációiban a szakmai lektorok nevét, így nem ,lehet tudni, hogy az egyes néprajzi írásokat vajon kik bírálták el.

A szakképzettség, illetve a szakmai íráskészség hiánya egyrészt azzal magyarázható, hogy kevés nálunk a tudományos igényű írásműveket feltételező publikálási lehetőség, tehát szerzőink tudományos nyelve nem tudott még kikristályosodni.

Másrészt ezek a jelenségek magyarázhatók (ám semmiképpen nem menthetőkl) azzal a ténnyel, hogy a szerzők túlnyomó többsége önkéntes néprajzi gyűjtő. Mondom: magyaráz, de nem ment ez a tény, ugyanis a színvonal érdekében — azt hiszem — megegyezhetünk abban, hogy aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Magyarán: a néprajzi kutatómunka tájainkon való beindulása óta eltelt már annyi idő, hogy a néprajzi diplomával nem rendelkező önkéntes gyűjtőink is beledolgozhassák magukat egy bizonyos témába ojy mértékben, hogy megbízható szakmai szinten megírt dolgozatokat várhassunk tőlük. (Ha meggondoljuk, a múlt század vége, századunk eleje neves magyar etnográfusai és folkloristái is „szakképzet- lenek” voltak, nem lévén abban az időben még néprajzi képzés az egyetemeken. Leg- jobbjaik írásai mégis példaerejűek napjainkig. De időben közelebbi példát is mondhatok: a mai jugoszláviai magyar néprajzi kutatások eddigi, kiváló eredményeit kizárólag önkéntes néprajzi gyűjtők hozták létre!) Mindezekkel kapcsolatban azt is kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy mostani beszámolóm írása közben gyorsleltárt készítve megdöbbenve állapíthattam meg: a nemzetiségi viszonyok között élő magyar népcsoportok sorában nálunk van a legtöbb néprajzi diplomával rendelkező szakember (pontosan egy tucat)! Ha néprajzi írásbeliségünk eredményeit vesszük számba, akkor pedig — ismét megdöbbenve állapíthatjuk meg! — valahol leghátul kullogunk ... És ha nem lennének önkéntes néprajzi gyűjtőink, amatőrjeink, akkor eredményeink még elenyészőbbek, szinte elhanyagolhatók lennének, hiszen például a mostani beszámolóm ürügyéül szolgáló tízegynéhány dolgozat szerzői közül is mindössze kettő hivatásos néprajzkutató!

„Ideje már bizony” — Fábry Zoltán szellemét idézve — végre felrázni magunkat és céltudatosabb munkával (ami természetesen bizonyos fokú lemondást, áldozatot, mondhatni: aszkézist kíván) megkísérelni a fölzárkózást a hasonló (vagy rosszabb) körülmények között dolgozó erdélyi és vajdasági kollégák mellé!

Tudom, hogy jócskán elkanyarodtam kiindulási pontunktól, az Új Mindenes Gyűjtemény néprajzi dolgozatainak a tanulságokat is ,leszűrő, konkrét értékelésétől, de néprajzi életünk általánosabb problémái is szorosan kapcsolódnak témánkhoz.

Visszatérve a szóban forgó írásművek ér