Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - Balla Kálmán: Kritikai állapotjainkról — 1988 ürügyén
megint abba a hibába, amely szinte kizárólagos gyakorlatként tájékunkon kétségbeejtő realitás: hogy lehetséges és létező dolgokba, mint egyedüli lehetőségbe (!) minden teendőnket és gondolatunkat belegyűrjük. Ez ugyanis alibizmus. Márpedig az irodalommal sok esetben ez történt. Igen, ez a küzdés irodalma, Közép-Európá- ban ez ráadásul még hagyomány is. A vá- tesz-szerep, az apostoli, a prófétai szerep azonban nem helyettesítheti és sose helyettesítette azt a józan gondolkodási rendet, mely a politika körébe a politikát, a kultúra körébe a kultúrát, a tudomány körébe a tudományt, a történelemtudomány körébe a történelmet, az irodalom körébe az irodalmat, a magánélet körébe a magánéletet stb. utalja, és ha az egyik művelésére módot nem talál, a másikon keresztül nem próbálja meg azt. Ha a politikai, kisebbségi, történelemtudati gondjainkat és céljainkat az irodalmi és kulturális céljainkkal keverjük, vagy megfordítva, azt mindig csak a másik rovására tehetjük, és ezen a ponton még a morális indítékaink is megkérdőjeleződnek. De még ennél nagyobb veszély is fenyeget. Az irodalmi lehetőségek csak kinyilatkoztatásra adnak alkalmat, véglegesnek tekinthető megfogalmazásokra, végső következtetések kimondására, és nem nézeteink közös formálására. így hamar bekövetkezhet, hogy a kialakult eszmerendszer, amennyiben a megszólalás szűk lehetőségeire koncentrál, önmegújulásra, az árnyalatok finomítására képtelen lesz, sőt le is szakad a kiindulási pontokról, s egyszerűen frázissá szelídül. Persze mondhatnánk, a mi lehetőségeink között még ez is sok. Ezt azonban semmilyen megfontolásból sem szabad megtennünk. Az a politika vagy stratégia vagy célkitűzés, amely önnön elvei ellenében cselekszik, elvi alapjait többé nem tarthatja fenn. Az a politika, amely elveit az (akár kényszerű) gyakorlathoz igazítja, nem politika többé, hanem helyezkedés, elfogadás, és mértéktelen kiszolgáltatottság. Balla Kálmán Kritikai állapotjainkról — 1988 ürügyén A tények azt tudatják velünk, hogy 1988- ban a kritika és esszé műfajában két eredeti kötetet könyvelhetünk el: Koncsol Lászlóét (Nemzedékem útjain) és a Kontextus 3-at. Az 1988-as termés értékelése címén nem kívánok recenziót adni e két kötetről e helyen. De párosítani sem kívánom őket, mondjuk, az Irodalmi Szemle tavalyi kritikai termésével. Sok kifogás emelhető az effajta öszvérmegoldások ellen. A sajtót, főként a Szemlét, külön kell értékelni, s most már ez is a kritikai szakosztály feladata. Ott persze nem egyes írásokat kell majd ízekre szedni, nem kritikák vagy recenziók kritikáját vagy recenzióját kall adni, hanem tendenciákét, irányokét, nézetekét, érveléstípusokét. Visszatérve a könyvekhez: kínálkozott a kiterjesztés mint lehetőség, tehát figyelembe venni, bevonni az 1987-es, hasonló fórumon (a Magyar Tagozat 1988 márciusi tanácskozásán) már tárgyalt köteteket (nevezetesen Duba, Rákos és Turczel kötetét, Fonod monográfiáját és természetesen az előző Kontextus-füzetet). Áttanulmányozva ezeket is, a kép nem tetszett kevésbé esetlegesnek. Koncsol vagy Rákos esetében 15—20 évnyi szóródás is előfordul az írások keletkezését tekintve, néhány esztendőnyi pedig mindenkinél (nem is beszélve a Koncsol-kötet kiadásának közismert elhúzódásáról). Mi vonható le mindebből? Hogy a kötetismertetés, a kötetbírálat is kifogásolható módszer, a kötetek ugyanis nem tekinthetők szinkron nézetrendszer megtestesülésének. Voltaképpen kritikus és esszéíró ‘.zemélyiségek irodalomfelfogásának, értékszempontjainak kihüvelyezése lenne célszerű. És hadd hivatkozzam itt Turczel Lajos vélekedésére, aki a kötetében szereplő egyik írásában (Kázmér Ernő vi