Irodalmi Szemle, 1989

1989/7 - KRITIKA - Balla Kálmán: Kritikai állapotjainkról — 1988 ürügyén

szontagságos kritikusi pályájaj kifejti (102. old.), hogy nem irodalomtörténeti összefoglalóra volna legsürgősebben szükségünk, hanem egyéni pályák, életművek, korszakok, illetve műnemek, irányzatok elemzésére, feldolgozására. Ezekből a vizsgálatokból pedig — s ezt már én teszem hozzá — logikusan adódik nem is egy irodalom-, hanem egy kritikatörténet megalkotása. A kritikai gondolkodás történetének effajta hivatásos szintű, programszerű, monografikus kutatása eredményeképpen az irodalomnak magának is megragadható a története — sajátos vetületben. Kritikatörténet csak úgy írható (mégpedig kritikailag, azaz minősítéssel párosulva), ha mögötte kirajzolódik egy koherens, ugyancsak értékelésen alapuló kép magáról az irodalomról s annak történetéről.

Részletezhetném tehát Koncsol vagy Duba vagy Turczel vagy Rákos kötetét, vitatkozhatnék szempontjaikkal. Mindez persze órákat venne igénybe, egy értekezés terjedelmét, úgyhogy most inkább azon meditálnék el, miből, milyen forrásból fakadnak hiányérzeteim, elégedetlenségeim kritikai irodalmunkkal kapcsolatban. S nem csupán az enyémek. Ismétlem, senkit sem kívánok kioktatni, olcsó megoldás volna általam kifogásolt passzusokat, logikai és egyéb bukfenceket idéznem. Am az elégedetlenségnek ez csak egyik, személyes összetevője volna. Annál nyomatékosabb a másik, amely valamennyi említett szerző írásaiban hangot kap, sőt még a nem említettekében is. Az utóbbi négy évtized irodalmát végigkíséri a kritikával kapcsolatos morgolódás, zsörtölődés, dohogás. A tavalyi termésből, Koncsol kötetéből idézem, amit az Irodalmi Szemléről írt 1983- ban, a 25. évfordulón, egykori szerkesztői éveiről: „Csak egyetlen gondunkat nem tudtuk eloszlatni: a kritikáét. Ennek fog- híjait ma is érzi irodalmunk, s a különös jelenség vizsgálata, okainak földerítése külön alapos, nyílt, a gyökerekig ásó tanulmányokat igényel.” Hozzáteszem: ez is a kritikatörténet része. De visszatérve a hiányérzetekhez, hasonlókat idézhetnék Duba vagy Turczel írásaiból — mégis Tő- zsért választom, aki a legrégebben, legve- hemensebben és legkevésbé elnézően szorgalmazza a kritikai élet fellendülését. 1970-ben, „kritikai gondolkodásunk kezdetlegességein” elmélkedve írta: „Az elmúlt húsz év alatt (meghonosodott)... egy olyan áltoleráns gyakorlat, amely minden aktivitást szentesít, minden részleges eredményt az értékek közé emel.” Akár tegnap is írhatta volna! A helyzetre és Tőzsér mentalitására a legjellemzőbb talán 1964-ből származó, tehát mintegy jubiláló felkiáltása, egyik szenvedélyes írásának kezdő mondata: „Kétségbeesetten hajtogatom: kritikát! Kritikát!”

Engedjenek meg egy kitérőt. Az utóbbi évek esszéirodalmában — Duba, Dobos, Koncsol, Turczel köteteire gondolok főként, de említhetnék még számos interjút, sőt Cselényi legújabb „montázsait” is — megszaporodtak az emlékező írások, a megtett pályára visszatekintő esszék és vallomások. Racionális oka mindennek a tudatos szerkesztői törekvés (a felkérés, a rákérdezés), továbbá az önértelmezés, az egyéni identitás gyökereinek keresése és megtisztítása, a számvetés igénye és az értékmentésé, a feledésnek kitett mozzanatok megörökítéséé. Senki sem kifogásolhatja ezt a zsánert, hiszen az esszé szabad forma, bármiről szólhat, tetszés szerinti módon. S a fentiek alapján az említett írások az irodalom öntudatához, önszemléletéhez, önértékeléséhez sorolhatók és járulnak hozzá. Vannak azonban kevésbé racionális mozzanataik is, mindenekelőtt

— és tökéletesen érthetően — a nosztalgia, amely, úgy tűnik, nemcsak valóságos,, hanem irodalmi gyermekkorunkra gondolva is erőt vesz rajtunk. Nem csoda, hiszen irodalmi gyermekkorunk is időtlen volt s most már az is marad. További ilyen féltudatos összetevő a legendaképzés. Ősi mechanizmus ez, amely mítoszképzésbe válthat át, lásd pl, a „semmiből indulás” vagy a „hídszerep” mítoszát szűkebb pátriánkban, arról a föl-földobott mitikus levezetésről nem is szólva, miszerint a csehszlovákiai magyar irodalomnak egyenesen hasznos volt Trianon, mert — túl azon, hogy ennél fogva jött létre — a fejlettebb és demokratikusabb Csehszlovákiába került, és érintkezhetett a modern és baloldali cseh kultúrával, ellentétben a budapesti irodalmárokkal. Ne menjünk most bele abba a logikai magasiskolába, hogy lett volna-e Horthy-rendszer Magyarország felosztása nélkül. Arról a legendaképződésről akarok megemlékezni, amelyet folyamatban levőnek látok, s amelyet valószínűleg erősít az utóbbi húsz év, az ún. konszolidáció szintén folyamatban levő bírálata, mind cseh, mind szlovák, mind szlovákiai magyar részről.

Ha a hetvenes éveket pangásnak, bénultságnak, visszaesésnek látjuk — s ezt ma-