Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - Tóth Károly: A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése irodalmunkban
megfelelő szinten írni magyarul, hanem hogy a nyelvvel mit tudok kezdeni. (És ez ezen a szinten még nem is stílus kérdése, a stílus a másik oldalról, az olvasó oldaláról lesz láthatóvá.) Amikor az irodalom megoldásait, kifejezőeszközeit, a nyelvben rejlő lehetőségeket kutatom, majdhogynem öncélúan, mégis mintegy még az írás tartalmi meghatározottsága előtt, a szöveg hitelessége szempontjából. Amikor a szöveg nem a tartalmán, a mondanivalóján keresztül válik hitelessé, hanem azáltal, hogy önálló, megismételhetetlen nyelvi életet kezd élni, és ez a legszélesebben értelmezett írói tehetséggel azonosítható, az egyéniséggel. A műben nem a mondandó a megismételhetetlen, hanem a kimondás módja. A tartalmi eleve elrendeltség természetesen már önmagában kérdésessé teszi mindezt. Márpedig ebből, mármint az elvárt, sugallt, kézenfekvő témából túl sok volt ezen a tájon ahhoz, semhogy kikerülhettük volna őket még azelőtt, hogy az irodalmat magát értelmezni kényszerültünk volna. A legegyszerűbb megoldásnak mégis az bizonyult, amikor az egyiket a másikkal egyszerűen helyettesítettük. Sok mindennel összefügg ez is. A fentebb jelzett felemás önreflexió egyenesen megkövetelte a méltóságteljes, patetikus írásmódot, témakezelést. És ha ehhez hozzávesz- szük, hogy az alkotás, az írói alkotás mindezek révén vagy következtében azokban a ma már egyébként „középiskolás fokon” tanított mintákba szoríttatott, amelyeken bármily fájdalmas, a meg-megbúvó tehetség, no meg persze a merész téma- választás is alig üthetett rést, számunkra is megszívlelendővé válnak Ágoston Vilmosnak a miénkhez nagyon hasonlatos közegben a lírával kapcsolatos megállapításai: „A pátosz, ami valamikor emelkedettséget, álproblémákon túllátó bölcsességet jelentett, visszatetszően az álproblémák megoldásával egyszerűsödött, és nem téveszthetjük össze a lírával, ami szigorúan végiggondolt logikai ellentmondásoknak nem megoldását, hanem művészi transzponálását jelenti.” És ez átvezet a harmadik problémához. Véleményem szerint nincs nagyobb irodalmi vétség, mint amikor egy novella, egy regény, egy vers többről, vagy egész másról kíván szólni, mint amit (még az írója számára is) felkínál, mint ami a belső logikájából következhet, illetve következik — magyarán, ha az írást valami íráson kívüli dolognak vetjük alá, állítjuk a szolgálatába. Ez nem más, mint külső, ideologikus beavatkozás az irodalomba, egyszóval — egy nagyon csúnya szóval — sematizmus. Hadd utaljak itt Grendel Lajos Áttételek c. regényének ama bizonyos szexuál-lélek- tani jelenetére, a fejtegetett probléma ugyanis e ponton válik nagyon meredekké és tragikussá. Amikor a jelenetben a szlovák leányzó ruházatának utolsó darabját is levetve a legtermészetesebb nőiességgel (nem szlováksággal!) felkínálja magát, derék magyar hősünk gátlásossága miatt szexuálisan tehetetlennek bizonyul. Ezt persze ő hamar megmagyarázza: kisebbség, kiszolgáltatottság miegymás. De hát nem nemzetiségileg lett-e tehetetlen ez a derék magyar fiú? Ha mármost — és ez a lényeg — a szerző nem maradt volna következetes ama bizonyos szexuál-lélektani helyzethez, és nem próbálta volna meg azt végletekig, de még a hitelesség határán belül kiaknázni, hanem eleve kisebbségi oldalról közelített volna az egészhez (melyben teszem azt a leányzónak már nem nőiességét, hanem szlovákságát kellett volna felkínálnia), immár ketten mondtak volna csődöt: a derék magyar fiú és a szerző. Ezt az utóbbi verziót értem én úgy, hogy a mű többről kíván szólni, mint amit önmagában felkínál. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy bizony nagyon sok esetben e sem szlovákul, sem magyarul nem beszélő leányzóval szemben, kinek neve irodalom vagy esztétikai érték, tehetetlennek bizonyultunk. Persze ezt magunknak mindig nagyon sikeresen megmagyaráztuk: kisebbség, kiszolgáltatottság, miegymás. De ne feledkezzünk meg arról, hogy mindeközben kisebbségileg voltunk tehetetlenek! És itt most már a szó valádi értelmében. Azt hiszem, az irodalom, ha szigorúan irodalmi szempontoknak rendeljük alá, nem alkalmas más célok kifejezésére, olyanokéra, amelyek másutt és más eszközökkel, érhetők el. És mondom ezt akkor is, ha létezik az a bizonyos gyakran hallott magyarázat, ha tudom, hogy más eszközök, más alkalmak erre nem voltak, vagy máig nincsenek. És itt a kérdés túlnő a sematizmus kérdésén is. Ez bizonyos dolgok egymástól való helyes elválasztásának a kérdése. Hadd tegyem hozzá, minden körülmények között! Hogy ne essünk
