Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - Tóth Károly: A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése irodalmunkban
irodalomhoz méltó korrektség diktálta szembesülésre. Persze meg kell fogalmazni, hogy miben is állt ennek a szemléletváltásnak a lényege, de ehhez még a 80-as évek irodalmából is ki kell lépnünk. Három szempont merül fel: a) az irodalmi tájékozódás gyökeres módosulása; b) írástechnikai, formai változás, úgy is fogalmazhatnék: írói felfogásbeli változás; c) gyökeres tartalmi változás, egy ideologikus (hangsúlyoznom kell, kisebbségi vagy nemzetiségi ideologikus) tartalom radikális meghaladása. Nézzük az elsőt, az irodalmi tájékozódás kérdését. Ennél sokat lehetne időzni. Legegyszerűbben azonban úgy lehetne jellemezni, hogy a magyar irodalmi kontextus vállalása következett be. Hangozzék bármennyire furcsán is ez a kijelentés, erről van szó, Az a hagyományos „nemzetiségi létforma”, amely valamikor a hatvanas években nyert ideologikus létjogosultságot (azaz: nem hivatalos létjogosultságot, hanem egy sajátosan értelmezett olykor vagy szinte állandóan a hivatalos nemzetiségi létértelmezéssel szerényen szembeszegülő önreflexiót), meglehetősen szűk keretek közé szorította a „nemzeti” fogalmát, egy házikészítésű, önmaga számára elfogadható „nemzeti” létezésideológiát alakított ki. Egy kényszerű helyzet erénnyé kovácsolása volt ez, ennyiben pozitív is, ám sajnos mégis egy olyan magatartás kifejezője, melynek előbb nincs lehetősége, majd nem tud, s végül már nem is akar valós helyzetéről tudomást venni. Tudom, hogy nagyon érzékeny téma a következő, ezért is választom a fentiek szemléltetésére. Fábry Zoltánról, illetve a Fábry-hagyományról van szó. A Fábry-féle koncepció (gondolok itt a vox humánára, a Hazánk Európára, lényegében egyetemesebb célok jegyében megfogalmazott két kisebbségi elvi állásfoglalásra) mindaddig semmi kifogásolnivalót nem hagy maga után, amíg annak a másik oldalát kritikusabban, és természetesen a ma szempontjából figyelembe nem vesszük. Nevezetesen, hogy a kiindulási pontja az egyetemesebb célokkal gyökeresen ellentétes — lényegében a nemzetiségi létezés mint realitás és adottság elfogadásán nyugszik. Ez politikai értelemben lehet realitás, azonban kulturális, irodalmi, sőt nemzetiségi szempontból már aligha. Fábry, talán mert mindig a magyar kultúra részének tudta magát, ezen ellentmondás feszítését nem érezte, ennek későbbi nem tudatosítása azonban egészen felemás önreflexióhoz vezetett, ami e kultúra alakulását is nagyban meghatározta. Az is igaz, hogy a későbbi interpretációk talán több kárt okoztak, mint amennyit a koncepció önmagában hordozott. Sajnos, még magát Fábryt is sikerült bizonyos mértékig a fejetetejére állítani! Az, amit ő egyedüli lehetőségnek tekintett a helyzetünkből való feltápászkodáshoz (Európa), ma jelszószerű bizonyítványunkká vált (egyébként még ezidőtájt is távolodunk Európától, ezt a tényt sem szabad elhanyagolni); amit ő természetesnek vélt, tehát, hogy csak egy és oszthatatlan magyar irodalom van, azt mi még el is utasítjuk; s ami az ő számára vállalt, de mégiscsak kényszerű helyzet volt, azt mi célkitűzésünkké tettük, ti. hogy ne magyar, hanem nemzetiségi irodalmat műveljünk (ami ugyebár nem ugyanaz). Persze a cél még mindig ugyanaz: e kelepcéből meglátni Európát. Azért volt egy nagy előnye is ennek a helyzetnek: hogy önmagunknak magunk írhattunk bizonyítványt, és a másik oldalról még sajnálatnak és megértésnek is örvendhettünk. Mert ezt se szabad elfelejtenünk, a magyarországi megítélés szerepét ennek az önreflexiónak a kialakulásában. De hát ilyen korban éltünk! Az már csak következmény, sőt logikus és érthető következmény, hogy erőfeszítéseink közepette specifikálni kezdtük magunkat (speciális kulturális igények, más kulturális szint, közeg, híd-szerep stb.), olyan funkciókkal ruháztuk fel magunkat, szerepekkel, küldetéssel, amelyek egy egészséges szemléletű irodalomban automatikus valamik, igényesebb irodalmi élet esetén még hatékonyabban is kielégíthető- ek, s amelyek éppen azáltal válnak problematikussá, hogy egyedüli célunkká avatjuk őket, noha valaminek a függvényei. Félreértés ne essék, én ezzel nem az elért értékeket kívánom tagadni, az értékek hiányára akarok rámutatni. Nézzük a második kérdést: az írói felfogás módosulását. Ezen a szinten a próza- írás technikai kérdés, amit Grendel Lajos nemrég úgy fogalmazott meg, hogy szakmai hozzáértés kérdése. És persze természetesen tehetség, sok-sok tehetség, de nem szükséges magyarázni, hogy az nem elég. Az irodalomban a szakmai kérdés pedig mindenekelőtt nyelvi kérdésként vetődik fel, de nem akképpen, hogy tudok-e
