Irodalmi Szemle, 1989
1989/7 - KRITIKA - Tóth Károly: A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése irodalmunkban
Remélem, „irodalomeszményem” gátlástalan megvallásával és érvényesítésével itt most sikerül, ha nem is vitát, de legalább Tóth Károly Hadd kezdjem egy idézettel: „Folyton előjön valami, még az ágyban is, lebénulunk a szerelem pillanataiban is. Két nyomon fut bennünk az élet, én nem tudom azt tenni, hogy most csak a tánc, pedig azt kellene mindig, a pillanatból kiidulni.. Ez az abszurd, szinte szexuál-lélektani helyzet, nem ismeretlen a csehszlovákiai magyar irodalomban. Sem áttételes értelemben, sem konkrétan — ez utóbbira legutóbb Grendel Lajosnál, az Áttételekben találunk a fentihez hasonló példát (leírást, diagnózist). A kisebbségi létezés és irodalom szexuálpszichológiája! Ezt tagadhatjuk, mégis olyasmi, amit mindvalahányan nagyon érzünk. Lebénulás. Nyomasztó múlt, emlékezet. Küszködés önmagunkkal egy talán sosem volt aszketikus erkölcsiség zászlaja alatt. Lebénulás, a táncra is, de még inkább a közösségülésre való képtelenség ... Mármost a kérdés az lehet: Mi az a tánc? És: mi az, hogy „azt kellene”? A prózáról, ráadásul az elmúlt éviről kell beszélnem, és minden erőmből azon leszek, hogy ezt tegyem, de eleve tudom, hogy másról is szólnom kell. És az eltávolodást már el is kell kezdenem; nemcsak Dobos László Tánclka c. novellájától (amelyből az idézetet vettem, és csak ürügyül szolgált az elrugaszkodásra, a va- laholi elkezdésre), de a múlt évi „prózaterméstől” is. Ügy vélem, a nyolcvanas évek elején (két szerző révén is) olyan rés keletkezett prózairodalmunk hagyományos értelmezésén, amelyet betömni már nem lehetett. Sőt sok tekintetben, magán az irodalom egészén is rés keletkezett. Valami rettenetes dolog történt, a hagyományos, néhány ellenvéleményt kiváltanom a hallgatóságomból. Köszönöm a figyelmet. bevált integrációs modellek nem tudták a régi keretek (hadd ne mondjam, hogy a „nemzetiségi keretek”) között tartani többé az irodalmat. Ráadásul visszamenőleg is igazolást nyert a lírában már jelenlévő értékorientáltság. Várható volt, hogy irodalmunk szerepének értelmezésében is módosulások következnek be. Ez persze nem vált valóra, mint sok más egyéb sem ezekben az időkben. A csendes váltás azonban valahol mégis végbement, és ha mást nem is, egyazon irodalmunk más-más megközelítésének a lehetőségét mégis megmutatta, bizonyos mértékig differenciálta, s ha az emberi vetületeit is beszámítom, polarizálta az egységesnek hitt irodalmat. A két szerző Grendel Lajos és Vajkai Miklós voltak. Grendel Lajos szerepét nem kell különösebben kifejtenem, Vajkai Miklós esetében azonban utalnom kell A másnapos város c. kötete egyik novellájára, A novella tartalmává, amely író és irodalom valósághoz fűződő viszonyát fogalmazta újra megdöbbentő eredménnyel. A kritika persze legalább annyira nem vette ezt észre, amennyire a fenti szemléletváltáshoz is megfeledkezett asszisztálni, pedig enélkül egyetlen szemléletváltás sem lehet teljes egyetlen irodalomban sem. Nem meglepő hát, hogy a nyolcvanas évek utolsó esztendeinek értékelésekor azok első éveihez kell visszanyúlni — ez a nyolc-tíz év úgy telt el (meg kell mondani, rendkívül gyorsan) e szemléletváltás jegyében, hogy ez a váltás alig artikulálódott, s egy különös kompromisszum jegyében (aminek persze komoly okai voltak) inkább hallgatásra ítéltetett, semmint az A prózai és kisebbségi önreflexió összefüggése iroda lm un k ba n
