Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - BESZÉLŐ MÚLT - Gyönyör József: A csehszlovák állam alkotmánylevele — nemzetiségi szemmel (III. befejező rész)
nyelvnek” is elismerte volna a hivatalos nyelv jellegét azokban a közigazgatási egységekben, amelyekben a többségi nyelv szerepét töltötték volna be.147 Az alkotmánylevél 128. szakaszának 1. bekezdése azt rögzíti, hogy a törvény előtt minden álampolgár egyenlő fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül, és azonos polgári és politikai jogokat élvez.148 Határozottan kihangsúlyozza valamennyi állampolgár egyenlőségét. Ennek alapján minden állampolgár közszolgálatba léphetett, hivatalt vállalhatott vagy tisztséget viselhetett, s bármilyen ipart űzhetett és hivatást gyakorolhatott. Sajnos, a későbbiek folyamán a gyakorlat messze eltávolodott ettől a demokratikus alapjogtól. Ezt az állítást alátámasztják maguk a csehszlovák statisztika számadatai is. Közszolgálatban alig lehetett magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárt találni. Még a vasútnál sem. Az alkotmány levél 128. §-ának 1. bekezdése tulajdonképpen a Saint-Germain-en-Laye-i nemzetközi szerződés 7. cikkhelye 1. bekezdésének átvétele. Eszerint a nemzeti kisebbségek csehszlovák állampolgárságú tagjait ugyanazoknak a politikai Jogoknak kellett volna megilletniük, mint amilyeneket minden csehszlovák állampolgár élvezhetett. Ez alól nem képezhetett kivételt az aktív és a passzív választójog sem. A fentiekkel kapcsolatban e helyt kell említést tenni arról is, hogy a politikai jogok maradéktalan érvényesülésének lehetőségével szorosan összefügg a választókerületek határainak igazságos megvonása. Csakis ennek a segítségével lehet elérni, hogy a kisebbségi választókerületekben ne essék több szavazó polgárra ugyanannyi képviselő, mint a többségi kerületekben. Más szóval, egy képviselői mandátum elnyeréséhez ne legyen szükség több választópolgár szavazatára, mint a többségi választókerületekben, így kellett volna történnie már a legközelebbi választások alkalmával. Csakhogy a jog- egyenlőség elvét e téren Csehszlovákiában erősen csorbította a választási geometria is, amely korlátozta az egyenlő választójogot, s lehetővé tette, hogy egyes választókerületekben lényegesen kevesebb szavazattal lehessen elnyerni egy-egy mandátumot. Az történt ugyanis, hogy míg országosan 50 ezer lakosra számítottak egy-egy képviselőt 1920-ban, addig a fővárosban, Prágában 30 ezer főre. A valóságban pedig a következőképpen alakult a helyzet: a prágai választókerületekben 38 669, a pardubicei kerületben 43 339, a liptószentmiklósiban 41 450 lakosra esett 1 képviselői mandátum. A nemzetiségi vidék kassai választókerületében 57 238, az érsekújváriban pedig 57 234 lakosra jutott egy képviselő. A választási szám, tehát az egy mandátum elnyeréséhez szükséges szavazatok száma ugyanakkor így alakult: a prágai választókerületekben 19 467, a pardubiceiben 22 019, a liptószentmiklósban 17 679, a turócszentmártoniban 19 182, a besztercebányaiban 21 992, a kassaiban 27 743, az érsekújváriban 27 652. Ezek a számok arról is tanúskodnak, hogy míg a szlovák vidéken egy mandátum megszerzéséhez 1920-ban átlagosan 19 752, a magyar lakta területeken egy mandátum elnyeréséhez 27 697 szavazatra volt szükség. Kereken 40 százalékkal többre! Hasonlóképpen alakult a helyzet a szenátusi választásoknál is. A jogegyenlőséggel ellentétben állt az 1920. évi 123. számú képviselőházi választási törvény 21. §-ának 2. bekezdése is. Ez ugyanis a jelöléseknél 100 bejegyzett választó ajánlását írta elő. míg azokban a tartományokban, amelyek 1918 előtt Magyarország területéhez tartoztak (Szlovákia, Kárpátalja), már 1000 választópolgár aláírását követelte meg. Ezt az egyenlőtlenséget az 1925. október 15-ei 205. számú törvény 21. §-a szüntette meg. Eszerint ugyanis a jelölőlista érvényességéhez mindenhol 100 választó aláírására volt szükség. A nyelvhasználat szabadságát az alkotmánylevél 128. §-ának 3. bekezdése így fogalmazza meg: „A Csehszlovák Köztársaság állampolgárai az általános törvények keretei közt bármiféle nyelvet használhatnak a magán- és üzleti érintkezésben, a vallást érintő ügyekben, a sajtóban és mindennemű kiadványban vagy nyilvános népgyűléseken.” E szakasz rendelkezése szerint tehát az állampolgároknak jogukban állt, hogy bármilyen nyelvet használjanak a magánéletben, az üzleti érintkezésben, a vallási életben, a sajtóban, mindennemű kiadványban és nyilvános népgyűléseken. A rendelkezés vonatkozott a nemzei kisebbségek nyelvére is. Tehát az alkotmány levél 128. §-a lényegében szabad nyelvhasználatot biztosított a Csehszlovák Köztársaság minden állampolgára számára az ország egész területén, a hivatalos érintkezés kivételével. Megjegyzem, ez a rendelkezés a húszas évek elején annyira természetesnek tűnt, hogy sokan feleslegesnek