Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - NAPLÓ - Dobos László: Erdélyi János, a teremtés küzdelme
Dobos László Erdélyi János, a teremtés küzdelme Ebben a városban született 1814. április 14-én Erdélyi János író és tanár, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja ... A nagykaposi református templom falába vésett tábla így adja tudtul a világnak egy nagy ember élete indulását. Ebben az évben emlékezünk Erdélyi János születésének 175. évfordulójára. Nagykapos, Erdélyi János szülőföld-városa, egy nagy életmű közvetlen gazdája és felelőse. Az utókor íratlanul is a városra bízta Erdélyi János örökségét, s emez örökség gondját. Az örökség sorsát tudjuk, ismerjük: 1868-ban halt meg Erdélyi János, ám az ezt követő évtizedek fukarul emlékeznek. 1894-ben állították az Erdélyi János születését jelző hírmondó táblát. Két ízben tisztelegtek koszorúval e tábla előtt: 1908-ban és 1914-ben. Ezután ötven évig még ennyi sem, koszorú sem, méltatás sem, emlékezés sem. Feledés, közöny. 1964-ben, születésének 150. évfordulóján támad fel újra Erdélyi János — egyszerre csodálatos és döbbenetes: közel egy évszázad közönye és pora rakódott emlékére. Száz év múltán az emberi újratámadás — a mai Nagykaposnak köszönhető ez. Egy ember, egy életmű éledt meg poraiból. A magyarázat? a mai Nagykapos, e város mai szellemi ereje és érzékenysége: a hagyománykeresés, a hagyománykeresés szándéka. Pontosabban a kultúrateremtés szándéka. Erdélyi Jánost e város cselekvő értelmisége ásta ki az időből, mert felismerte, hogy szüksége van egy magasabb szintű mintára, a gondolkodás magas fokú példájára, az emberi és erkölcsi küzdelem felmutatható közeli értékére. A hatvanas évektől kezdődően a csehszlovákiai magyar kultúra, s elsősorban az irodalom egyre tudatosabban keresi és felfedezi a szűkebb pátriák irodalmi hagyományait. Fokozatosan tudatosuló ösztönösség visz el bennünket a nagy életművek forrásvidékeihez. Egy irodalomföldrajz tudatosul és fogalmazódik bennünk. Irodalmi szülőföldeket, a magyar irodalom honi születésű klasszikusait rokonitjuk a jelennel. Szerény, sokszor tétova, gyámoltalan kezdésekkel így szerveznek Komáromban Jókai Napokat, Szencen Szenei Molnár Albert Napokat, Érsekújvárott Czuczor Gergely Napokat, Rimaszombatban Tompa Mihály Napokat, Losoncon Kármán József Napodat, Nagykürtösön Madách Imre Napokat, Nagykaposon Erdélyi János Napokat. Ez a felsorolás ma első hallásra jólesőnek és természetesnek tűnik. De ha csak egy pillanatra is eltűnődünk ezen a névsoron, felmerül a kérdés: miért éppen Jókai, Szenei Molnár Albert, Czuczor Gergely, Tompa Mihály, Kármán József, Madách Imre, s ebben az esetben Erdélyi János a névadó? Érdekes, s egyben tanulságos, ahogy kialakultak a csehszlovákiai magyar kultúra háború utáni vonzáskörei, ahngy építkezett kultúránk. A háború utáni szellemi nincs- telenségünkben a szülőföld értékeihez nyúltunk; a meghurcolások nemzedékekre szóló keserű tapasztalata: egyetlen biztos fogózó a szülőföld. Ez a felismerés érvényesül hagyománykeresésünkben is, a szülőföld irodalmi földijeit fedezzük fel, az irodalmi helybélieket, a hagyományhoz ők a legrövidebb út, kéznél vannak, szinte kínálkoznak. A szülőföld a biztonság, a szülőföld a legközelebbi emberi fogózó — ez az ösztönös felismerés alapozza meg a szülőföld-éimény felerősödését, így, ezáltal lesz a csehszlovákiai magyar nemzetiségi kultúra és irodalom szülőföldközpontú mindmáig. Elhangzott 1989. április 1-jén Nagykaposon, az Erdélyi János Napok megnyitása alkalmából. Napló
