Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - Zs. Nagy Lajos: Tavaszi viszontagságok I, Tavaszi viszontagságok II (kisprózák)

A gyárcsarnokba, mert a huszonnyolcadik emeleten volt, lifttel mentek, szűk felvonó, csak ő, az igazgató, az egyik mandulaszemű, zöld selyembikinit viselő titkárnő és egy félénk ezüstantilop fért el benne, nem tudta, mi értelme annak, hogy ezt az ijedt négylábút is magukkal viszik, de egyelőre nem kérdezett semmit.

A csarnokban ezer gyönyörű lány szőtte a selymet, gyöngyöző homlokkal, de énekelve („Sződd a selymet, elvtárs”), zümmögtek a klimatizációs berendezések, ezüst csöppek peregtek a lányok szabadon hagyott keblei közé, a fehér, rózsaszín, malájbarna és fekete combok boldogan feszültek neki a munkának, a kis farocskák hetykén viháncoltak; izmos néger lányok, komoly indiai szüzek, arany pöttyel a homlokukon, szőke germán fruskák (nagykorúak), szelíd lengyel, tüzes magyar, spanyol, bolgár, cigány s az Isten tudja még milyen lányok dolgoztak és énekeltek a csarnokban. Boldogan. A falak mellett két oldalt, az eperfákon, zöld selyemhernyók rágcsálták a csipkés leveket, zizegő zenével kísérve a lányok énekét.

Az újságíró alaposan megizzadt, míg a lányokat fényképezte s feljegyezte nevüket s véleményüket a világról.

Furcsa véleményük volt, az újságíró nem is nagyon értette, hiszen nem tud szingalézül, sem bolgárul, sem németül, sem négerül, a magyar lányok meg nem akartak nyilatkozni, folyton csak énekeltek és pajzán vicceket meséltek, nem értették, minek kell egy újságírónak ezüstantilop kísérő.

Tavaszi viszontagságok II.

Fertelmes horkolásra ébredt, az ablaküvegek csörömpöltek, a képek a falon (Szabó Gyula, Orest Dubay) reszkettek és himbálóztak; ez Prandl Sanyi lesz, a fotoriporter, gondolta az újságíró, más így nem tud hortyognl Közép-Európá- ban, egy almát keresett az éjjeliszekrényen, hogy hozzávághassa, mert tapasztalata szerint csak ez segít, s ekkor megpillantotta az oroszlánt.

Az ajtó előtt feküdt, mint egy házőrző komondor, nyilván nem fért az ágyba, vörös színű volt, mint a sivatagi homok, hosszú bojtos farkával csapkodta a falat, hatalmas sörénye összeborzolódott, a szemébe hullott, jobb mellső mancsával csapkodva igyekezett elsimítani, de még jobban összekuszálta, s a sikertelenségtől még nagyobbakat horkantott, már a mennyezet vakolata is pergett.

Borotválkozás közben azon tűnődött, hogy jut ki innen, hiszen az ajtó befelé nyílik, a királyi állat teljesen eltorlaszolja, de amikor Indulásra készen, táskájával a kezében tétovázgatott a szoba közepén, az oroszlán hirtelen talpra szökkent s félreállt az útból.

A városka poros utcáival Losoncra (Lučenec) emlékeztetett, másrészt hasonlított Párizsra és Moszkvára, egy folyó szelte keresztül, amely a Szajna vagy a Moszkva is lehetett, a partján horgászok százai, a kávéházak teraszain unatkozó turisták, a széles sugárutakon riksák száguldoztak, omnibuszok dübörögtek, narancssárga, ibolyakék, halványlila és sötétbordó gépkocsik suhantak, méregzöld tankok cirkáltak. A hagymasüvegű mecsetekben burnuszos muzulmán főpapok kornylkáltak, a járdákon, az ájtatosan fohászkodó apácák között fel-feltűnt egy-egy kerengő dervis.