Irodalmi Szemle, 1989
1989/6 - Zs. Nagy Lajos: Tavaszi viszontagságok I, Tavaszi viszontagságok II (kisprózák)
Az újságíró és a sivatagsárga oroszlán átvágott a téren, és vizaví elindult az Eiffel-torony irányába. A toronyról azonban kiderült, hogy csak délibáb volt, s mire odaértek, ahol látszott, szét is foszlott amúgy délibábmódra, s helyét teljes pompájában, vagyis pompás rozogaságában az egységes földműves-szövetkezet hetvennégy emeletes irodaháza foglalta el. A portás nem akarta őket beengedni, hiába rimánkodott az újságíró, hiába hadonászott piros igazolványával. Az oroszlán kénytelen volt a kapuőrt széttépni és fölfalni, utálkozva végezte el ezt a műveletet, mert az őrnek meglehetősen piszkos volt az egyenruhája; az oroszlán a liftben prüszkölve köpködte ki a véres kabátgombokat és pisztolygolyókat. Az elnököt a legfelső emeleten találták meg, az irodája akkora volt, mint egy teniszpálya, fekete mahagóni Íróasztala mögött ült, előtte rengeteg telefon- készülék és a házitévé képernyője; amikor az újságíró és a fenevad belépett, egy bizonytalan mozdulatot tett, mintha elébük akart volna sietni, de meggondolta magát, mert az oroszlán, közeledvén az íróasztalhoz, egyre hangosabban morgott, az elnök arca zöld volt a rémülettől, nyilván látta a lenti jelenetet a tévén át. Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor azt látta, hogy az oroszlán az ablak mellé sétál s a fűtőtest előtt a padlóra heveredik. — Áldást, békességet! — köszönt az újságíró, azután bemutatkozott. Az elnök még nem jutott szóhoz, csak a kezével mutatott az egyik bőrfotelre, s bólintva intett az újságírónak: foglaljon helyet. Alig ült le, az elnök mögött kitárult egy kétszárnyú oltár, s a hatalmas szobába bevonult a teljes mennyei vegyeskórus, fehér ruhás szöszke angyalok és bíbor köntöst viselő mogorva arkangyalok füstölgő tüzes kardokkal, s azonnal rázendítettek: „Fehér csillagfürt, sárga csillagfürt, önmegporzó, idegen virágporral termékenyülő csillagfürt, könyörögj érettünk!” Ezután az elnök felállt, megköszörülte torkát s megtartotta előadását, amely így kezdődött: „A csillagfürt, azaz lupinus, illetve lóbab a mészszegény, könnyű és savanyú talajok növénye. Gyökerei mélyen hatolnak a talajba. Magnyerésre és zöldtrágyának termesztjük. Egyévi, illetve évelő hüvelyesnövény ...” és így végződött: „... a reggeli órákban aratjuk, mindjárt kisebb kévékbe kötjük és kápolnákba állítjuk ... ponyvával bélelt szekereken a reggeli órákban fuvarozzuk.” — Kápolnákba? — kiáltott fel izgatottan az újságíró. — Hogyhogy kápolnákba? De az elnök már nem figyelt rá, azzal volt elfoglalva, egészen fölbátorodva, hogy az angyali seregletnek és a tetőnyíláson át ejtőernyővel érkező külföldi tudósítóknak autogramot osztogatott. Az újságíróról mindenki megfeledkezett, nagyon magányosnak, elárvultnak érezte magát, s szinte megkönnyebbült, amikor megérezte az oroszlán orrfacsaró sivatagszagát; az állatok büszke királya úgy emelte kérdő tekintetét az újságíróra, mintha az Tarzan lett volna, a dzsungel ura. Az újságíró tétován bólintott, s kissé szomorúan indult kifelé az elnöki szobából, még el sem érte az ajtót, a háta mögött pokoli ricsaj keletkezett, oroszlán- és halálordítás, angyalok észbontó visítozása.
