Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - Fónod Zoltán: Itt élünk Európában...

Szövetsége Elnöksége és a szövetség Magyar Tagozatának vezetősége az időszerű kérdésekről, a közös problémákról és a sajátos nemzetiségi gondokről folytatott párbeszédet. Amikor a megbeszélés végeztével a szlovák Irótársak némelyike „nagypénteki megállapodásról” beszélt (minthogy a találkozó nagypéntekre, 1989. március 24-ére esett), mások pedig a tanácskozás emelkedett jellegét hangsúlyozták, ezek a megközelítések azt is jelezték, hogy a közös kérdésekben éppúgy szót lehet egymással érteni, mint a sajátosakban, főleg ha megvan bennünk a tények, az igazság tiszteletének hajlama.

A párbeszédet — a magunk részéről — nemcsak hasznosnak, hanem akár rendhagyónak, történelminek is mondhatnánk. Hiszen a két irodalom együttélésében először fordult elő, hogy az írószövetség irányító szerve érdeklődéssel fogadja azokat a gondokat, amelyek egy nemzeti kisebbség toliforgatóit foglalkoztatják. Történelmi párhuzamként a szlovák irodalom fejlődése szempontjából rendkívül jelentős 1936-os tren- csénteplici tanácskozást említhetném, ahol bár a kisebbségi magyar írók képviselői is részt vettek, gondolataik kifejtésére nem volt lehetőségük. Bár a szövetség életében az 1956 óta tevékenykedő Magyar Tagozatnak megbecsült helye van, s az írókongresszusok beszámolóiban, tanácskozásaiban is szót kapnak a nemzetiségi irodalmak eredményei, mégis új megközelítést, magatartást láthattunk ebben a találkozásban. Különösségét, rendkívüliségét (anélkül, hogy tiszteletkörökkel felértékelnénk) elsősorban az elnökség tagjainak problémaérzékenységében láthattuk. Nem mítoszokkal, ködképekkel hadakoztunk, hanem a „hogyan tovább?” izgató kérdésére kerestük a választ, közösen, megértő nagyvonalúsággal. Azokra a kérdésekre, amelyek a magyar falut éppúgy foglalkoztatják, mint a szlovákot, hiszen az elmúlt több mint másfél évtizedben — a körzetesítéssel, az iskolák összevonásával — a szlovákiai falvak harminc százalékát fosztották meg iskoláitól, értelmiségétől s ezzel egyben a kulturális élet lehetőségétől is. A tengődésre ítélt falvak túlélték az értelmetlen intézkedéseket, s éppen az átalakítás, a fokozódó kritikai szigor jóvoltából (amely az elkövetett hibák helyrehozását is vállalja) — ma már újra kereshetik régi önmagukat. Hiszen ahogy Ivan Knotek, a szlovák kormány elnöke a közelmúltban kijelentette, ez év szeptemberétől mindenütt meg kell indítani a tanítást, ahol a szülők ezt kérik, a feltételek biztosítottak és kellő számú (minimum harminc) a jelentkező is.

Nyelvhasználati gondjaink, közéletünk kétnyelvűsége a magyarlakta területeken ugyancsak a visszatérő gondok közé tartozik. Az alkotmányos garanciák ugyanis sokszor a hivatalok (és önhatalmú tisztségviselők) érzéktelenségén, packázásain buknak el, s ez a napjainkban világviszonylatban felértékelődött nemzetiségi kérdés következetes rendezésében csak felesleges kitérőket, problémákat okoz. Sokan és sokszor még ma is a tizenkilencedik századi nemzetiségi politika szemléletének fogságában vergődnek, amely teljességgel alkalmatlan volt az akkori nemzetiségek számára, s nem lehet alkalmassá tornászni ma sem. Köztudott, hogy a kijátszás, gyűlöletszítás és a megosztás, valamint az elnemzetietlenítés volt az arisztokrácia, a feudál-kapitalista kormányok és az Osztrák—Magyar Monarchia vezető köreinek érdeke. Alkalmas és alkalmatlan igazságok mérkőztek az együttélés évszázados gondjaival, aminek — a rossz megoldások miatt — aztán mindannyian vesztesei lettünk. Az évszázados együttélés történelmi tapasztalata azt mondja, hogy minden nemzeti érzés, etnikai, vallási, kulturális vagy nyelvi közösséghez tartozás mindaddig elfogadható, amíg nem kizárólagos igényű, nem kirekesztő, nem támadó és nem felscbbrendű nemzettudattól áthatott. Amíg a különbségek, a sajátosságok, a másság (amely nyelvben, nemzeti szokásokban, hagyományokban stb. őrződött meg) nem arra szolgál, hogy etnikai, vallási, számazási alapon (elfogadhatatlan) értékrendet fogalmazzon meg az emberek között a társadalomban.

Az önismeret, az önmegvalósítás igényei hozták ismételten előtérbe a magyar nemzetiségi tudományos kutatómunka megszervezésének igényét, amely az ukránok esetében több mint két évtizede biztosított. Ez ugyanis nemcsak a történelemtudat kialakításában, a közép-európai sors vállalásában nyújthat hathatós segítséget, hanem a nemzetiségi lét kiteljesítésében is, hiszen nélküle a nemzetiség és az indentitás is csak szegényülhet. Meglevő kulturális intézményeink (színház, sajtó stb.) célszerűbb szervezése, önállóságra épülő munkája is csak teljesebbé teheti a nemzetiségi kultúrát. Az üresjáratok kiiktatása, az új lehetőségek keresése, az országos törekvésekhez való igazodás csak gazdagíthatja a nemzetiségi létet és a társadalmat. Ha ezek a gondok az elmúlt hónapokban fokozott mértékben jelenkeztek, magyarázható azzal is, hogy korábban nem a