Irodalmi Szemle, 1989

1989/6 - Fónod Zoltán: Itt élünk Európában...

sajátosságok tiszteletén alapuló szálak erősítése, integrálása volt a fontos, hanem nemegyszer az asszimilációs szándékok leplezése, azoké, amelyek nem népben, nemzetben gondolkodtak, hanem „beilleszkedésben”, „homogenitásban”. Mindez annak ellenére történt, hogy a párt- és kormányszervek, valamint az alkotmánytörvények egyértelműen deklarálták az egyenlő jogokat. Az a tény, hogy közös gondjaink Jelzését az illetékesek felé az írók vállalták fel, nemcsak az átalakítás folyamatában való részvétel őszinte igényét bizonyítja, hanem egyben utal azon kormányzati (vagy politikai) szervek hiányára, amelyeknek kötelessége lenne a deklarált Jogok betartásának ellenőrzése is.

„Igazságosság nélkül Európa lakhatatlan!” — fogalmazta meg a megbezélésen napjaink sarkigazságát Vladimír Mináč. Látva a világ szaporodó gondjait Keleten és Nyugaton, szinte napi fohászként lehetne újramondani ezt az igazságot. Bolyai naplójegyzeteiben szerepel valahol, hogy „Nem az elemi ügyeket, hanem a struktúrákat kell orvosolni”. A nemzeti kisebbségek létének kiteljesítését — éljen bárhol is a Földön, a struktúrák biztosítják — vagy sújtják. És hogy ez nem lehet egyetlen országnak sem az érdeke, erre napjaink szovjetunióbeli fejlődése, vagy az északi államok, Svédország, Finnország példája említhető, ahol a kis nemzetek az összekötő szálak erősítését fontosabbnak tartották, mint a széthúzás állandósítását. A történelmi múlt megidézésében, a gondolkodásmód kialakításában, a jelen tárgyszerűen pontos vizsgálatában és a Jövő építésében a tapasztalatok szerint sokkal szigorúbb önvizsgálatra, a tolerancia gyakorlatára van szükség, hogy a Jövő a népek felemelkedését szolgálja és a nacionalizmus mételye ne oszthasson meg egyetlen népet, nemzetet sem. Történelmi mítoszok, reflexek és jelszavak helyett a létező lehetőségek kiaknázására, az emberi történelem emberi léptékűvé tételére van szükség, hogy a nemzeti, nemzetiségi érdekekre épülő internacionalizmus a társadalom minden rétegében az együttcselekvők, az együttgondolkodók számát gyarapítsa, és hozzájáruljon ahhoz, hogy nemzeti érzékenységek és túlérzékenységek ne rontsák a kiszámítható jövőt megidéző jövőképet.

A csehszlovákiai magyar írók első nemzedéke, a Fábry Zoltán által is vallott vox hu- mana nyilvánvalóan nemcsak szólásra, hanem cselekvésre is ösztönöz. Az Európa felé tájékozódók közösségére, okos koalíciójára van szükség, hogy közös törekvéseinkben és a kollektív fennmaradás létkérdéseiben egymással szót érthessünk. Napjaink társadalmi gondolkodása nem az „alázat porában” akarja megtartatni az embert, hanem a felemelt fő eszményét vallja magáénak. „Egy korszak nagy emberi problémáinak megértése és megértetése — vallotta Lukács György —, ez az igazi hivatása az irodalomnak, a művészetnek ...” Csak remélni merjük, hogy közhasznú törekvéseinkkel, együttgondolkodásunkkal, a párbeszéd értelmével és hasznával ezt a folyamatot segítettük... Itt, Európában, 1989 nagypéntekén, amikor nem a keresztrefeszítés bibliai történetére gondoltunk, hanem az együttgondolkodás és felelősségérzet feltámadásának, őszinte megnyilvánulásának tanúi, sorstársai lehettünk.