Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.

Gondolataid árama szabadon hullámzik körülötted, szüntelen vizsgálatában valamiféle vázlatos döntést már meg is fogalmaztál. Tudatod perifériáján talán érzékeled is ezt, szembenézni azonban nem mersz a gondolattal, mert tudod, csak kételyeidnek, döntésed pro és kontra érveinek tavát kavarnád fel újra.

Anyád bizakodó arca jut eszedbe. Szegény jó anyád világéletében aggódott érted. Szerette volna értelmesnek látni életedet, igazinak, az ő szája Ize szerint valónak. Boldog akkor lett volna, ha az általa elképzelt kerékvágásban látott volna: mindig irtózott a bohémságodtól.

Pedig azt sem mondhatod, anyád elképzelések, tervek nélkül élte volna le életét. Próbálkozásairól, világgá indulásairól beszélt neked eleget. Csakhogy ezek a nekilendülések valahogy mindig nyomottak, egyensúlytalanok volnak, s rendre félresikerültek, a falun túli világ ismeretének hiánya miatt eleve kudarcra voltak ítélve. Tizenéves korodban épp ez ellen lázadoztál leginkább. Elképesztett, hogy egyre magasabbra hágó öntudatod milyen erős, noha groteszk falusi matriarchátust talált maga körül. Megfigyelhetted, feltérképezhetted a családokban általában legerősebb jellemű — vagy csak akaratú? — anyák uralmát, ennek hatásmechanizmusait, sőt generációs hatalomváltásait is. Majomszeretet láncára fűzött kortársakat láthattál magad körül, s e viszonyok idővel vagy megkövesedtek, vagy (gyakrabban) ellentétjükbe: vad gyűlöletbe torkolltak, állandósult családi villogásokhoz, tragédiákhoz is vezettek.

Abban az időben megrémültél ettől, úgy érezted, menekülnöd kell innen. Tizenéves lányod még nem volt hajlandó kompromisszumokra, sem képes a behatásokat semlegesíteni tudó egyensúly kiépítésére. Az első lépést mégis megtetted: a faluba csak vendégként jártál haza. Iskola következett, diákszállások, elvárásaidba beletörött remények, csalódások. Mindez abban a korban, amikor az ember a legtisztább, legfogékonyabb. Az elképzeléseid törött talpfái közti bukdácsolás — ma már képes vagy belátni — tanulságos volt: a realitás- érzékedet fejlesztette.

Jelenlegi tapasztalataid birtokában is azt kell mondanod: nem fogható rád, hogy elvárásaid irreálisan nagyok lettek volna, nem vártál végzetesen újat, hatalmasat, forradalmit, ám valamiféle szellemet, elképzelést igen. Néhány embert, akiknek kérdéseket tehettél volna fel, s akik valóban választ próbáltak volna adni. Egy-két átbeszélgetett délutánt, az indítás, irányszabás kísérletét, vázát legalább. Azt, hogy valaki legalább néhány alapkőre rámutat az értéknélküliség és a kelttészta-életíelfogások amorf világában. Csalódva vetted tudomásul ennek hiányát.

Elkeserített, hogy a világnak olyan táján kell élned, ahol elvétve találhatsz csak valakit, akitől tanulhatnál, akire felnézhetnél. Nemigen láttad be, hogy neked is meg kell hajolnod a történelmi érvek súlya előtt, állandóan ott motoszkált benned a magyarázat elfogadhatóságában való kételkedés. Mert találtál sok kicsinyes, apró, önző, korlátolt embert, sértődöttet, sommás ítéletűt, magába zárkózót, nagyhangút, üreset, torzultat. Máig kísértenek merevített hullamaszk-képeik, mint a rád váró jövőbeli veszélyek árnyai. S a legijesztőbb tény talán, hogy nem tart soká számba venni a kivételeket.

Megriaszt a súlya ennek a gondolatmenetnek is: van jogod ilyesmit kimondani? Nem sommás általánosítás maga ez a vélemény is? Elegendő magyarázat lehet, hogy valaki kívülről, az újonnan jöttek beavatatlanságával tapasztal valamit? Érdekel az valakit, hogy a sokszor elővett magyarázatok — magyarázkodások? — sekélyesnek, fedezet nélkülinek tűnnek? Érdemes ezzel foglalkozni? Vagy inkább fordulj magadba s morfondírozz azon, hogy a semmitmon- dás és az üresfejűség is lehet történelmi evolúció eredménye?

Még gondolatban is óvatos vagy; nem szeretnél szelet vetni, szabadon en