Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.
gedni a mindennel szembeszegülés megremegtető szellemét. De nyugodt fejjel sem tudsz mást mondani: az ÉRTÉKEKET kerested s keresnéd most is kétség- beesetten ezen a tájon. Köze lehet mindehhez a benned élő dédapa-képnek? Mindig lelkesített, ha egy-egy jó ötlettel, elképzeléssel találkoztál. Diákkorodban több tucatnyi kilométert voltál képes megtenni néhány értelmes szóért, órákat voltál képes utazni, hogy találkozhass valakivel, valakikkel, akiknek társaságában jól érezted magad, aki szellemileg tudott nyújtani neked valamit. A tinédzser lelkének mindent magába szívó vágyát próbáltad meg feltölteni újra meg újra, s közben végzetszerűen megkerülhetetlen kérdésekbe ütköztél. Szellemi társra vágysz azóta is, valakire, akivel nemcsak sörödet oszthatod meg, de kérdéseidet, gondjaidat, elképzeléseidet is. Talán kezdd el magyarázni, hogy benned igény van ilyesmire? Hogy e nélkül tárgy- és tényszerűen rossz a közérzeted, mert szükséged van arra is, hogy mondjuk a szomszédaid rádköszönjenek, te visszaköszönhess és megkérdezhesd, hogy van a fiuk, lányuk, unokájuk, s hogy mindez valamiféle szellemi együvé tartozásban, az anyanyelveden történjék? Hogy ezt nem is mered elmondani értelmes embereknek, mert attól félsz, kinevetnek, érthetetlen rigolyának veszik, hogy elemi dolgokat a megoldhatatlan problémák szintjére hozol fel? Hogy neked mindattól, amire gondoltál, nemcsak a lelki, de a szó szoros értelmében abból leszármaztatott testi egészséged is függ — a közérzetedről nem is szólva —, hogy ez számodra a harmónia, az élet? Júlia ráérzett erre, közvetlenül első találkozásotok után ráérzett, pedig még jóformán nem is ismert. Aznap, abban a bizonyos művelődési táborban hosszan elbeszélgettetek. Júlia türelmesen végighallgatta kételyeidet, figyelte igyekezetedet, amint kínlódva próbáltad szavakba önteni gondolataidat, érzéseidet. Dőlt belőled a szó, Júlia, emlékszel, csak ült veled szemben sokáig, hallgatta áradó, sebtében összekapott, halomba dobált mondataidat, a sok képtelenséget, amit elébe hánytál, és azt mondta: — Szegénykém. Ki kell verned ezt a sok ostobaságot a fejedből. Különben nagyokat, rengeteget fogsz csalódni... Ekkor vált rokonszenvessé végleg a számodra. Visszagondolva egyszerű a képlet: már odafigyelésével, megértésével is hatni tudott rád. Persze, akkor még csak szellemi társra találtál benne. Később is, sokáig, mindkettőtöket elriasztott a Júlia oldalára billenő jelentős korkülönbség. Egy későbbi Júlia-arc jut eszedbe. Néhány évvel ezután a folyó partján ültetek, és te a gyerekkorodról meséltél. Júlia egyszer csak hirtelen, minden előkészítés nélkül megszólalt: — Ö, a heroizmusod. A te szerencsétlen, reménytelen heroizmusod. Csak azt sikerülne levetkezned. Megütődve hallgattad. — Hogyan, Júlia — kérdezted —, te csodálkozol azon, hogy rendhagyó viszonyok közt rendhagyó hévvel él az ember? — Ó, te hős, te világfájdalmú heroikus csoda! Te hőseposzból szalasztott légvári vitéz! Már megint a világra kensz minden tökéletlenséget? A ligetben fakadó kúthoz mentetek, a falu szélére, gyerekkorod kedvenc helyére. Az akácerdő melletti elhagyott cserjésbe jártál ki gyerekkorodban, mágikus hangulata volt ennek a helynek. A mohás sziklák közül édesvizű forrás fakadt, sűrű növényzet, bokor, fa körülötte. Gyerekkori képzeleted mesehősökkel népesítette be az aprócska ligetet, a kis forrás gyakran vált álmaidban zátonyoktól szabdalt, fenyegető zuhataggá. Csatákat, hadjáratokat voltál képes itt átélni, a kis hely számodra máig is tiszta gyermeki álmok otthona. Júlia itt kérdezte meg: — És azon gondolkoztál már, te rendíthetetlen hős, mihez kezdesz majd magaddal? — Ezt hogy érted? — próbáltad meg nem érteni a kérdést.
