Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.

guldva percek alatt legyilkoltak mindenkit, akit a íaluban találtak. Nem kímélték még a csecsemőket sem, porig égették a falut. A kalmárember, aki minden települést, rejtekhelyei, titkos járatot ismert, a nádasban rejtőzködőknek is nyomára vezette a pogányt. Csak azok menekültek meg, akik távolabbi erdőkbe bújdostak, és csak nagy sokára, hónapok múltán merészkedtek vissza.

— Miért árulta el őket? — néztél körül hitetlenkedve a tájon.

— Sokféle ember van, hogy az á... — mondta maga elé komoran a dédapád.

— Mi van, dédi? — kérdezted ijedten. — Valami rosszat mondtam?

— Ä, dehogy —■ simogatott meg az öreg. — Csak eszembe juttattál valakit.

Ha majd egyszer, sok év múlva, te is visszatérsz hosszú és reménytelenül

kiüresedett utadról, lehet, hogy te is az unokáid felé fordulsz majd, és mesélni kezdesz nekik, mint neked annak idején, gyerekkorodban a dédapád, és talán te is hazug reményeket hintesz el majd bennük, amikor megpróbálod elhitetni velük és önmagaddal is, hogy valami fontosat próbálsz meg átadni nekik abból, amit megéltél, hogy ezáltal befolyásolni leszel képes az életüket. Azt az illúziót súlykolod majd beléjük, hogy értelmes, alapvetően fontos dolgokról mondasz el nekik valami nélkülözhetetlent, csődbe jutott és folytatásra alkalmatlan roncséleted egyetlen értelmes, felhasználható eredményét s közben torokszorongató élességgel azt is érezni fogod, hogy ugyanúgy, ahogy parányi, elhanyagolhatóan csekély lényed képtelen volt közel kerülni bármihez is, ami nélkülözhetetlen, életbe vágó lett a számodra, úgy te is képtelen vagy átadni nekik bármit is abból az észbontóan hatalmas élményanyagból, amely az évek során felhalmozódott benned s amelynek egyetlen igazi értelme lehetne, ha meg tudnád osztani valakivel.

— A barátom volt, a kenyeres pajtásom — folytatta kissé szaggatottan a dédapád. — Mindenemet megosztottam vele, együtt bujdostunk, együtt nyomorogtunk. Tudom, ez most nem sokat mond neked, de akkor, a szerencsétlenségben, hatalmas ereje volt. Ott azt jelentette, hogy ő én és én vagyok ő. Ha egy boglyában éjszakáztunk, a köpönyegem fele az övé volt. Amikor házról házra járva élelmet koldultunk, a falat nagyobbik felét mindig neki adtam. Azután elárult — mondta, és kínos köhögésbe kezdett. Megrokkant tüdeje nem bírta a határ éles levegőjét. — Elárult. Őt fogták el először ős nem kegyelmeztek neki. Haynau értette a módját, hogyan kell a szerencsétleneket egymás ellen kijátszani.

Dédapád még soha nem beszélt meghurcoltatásairól, hallgatott a szabadság- harc utáni időkről is. Ha mások kérdezték róla — gyakran tették —, kitérő választ adott, másra terelte a szót. Ez a történet is csak ekkor, keserű pillanatában bújt elő belőle, s ha érettebb fejjel hallod, bizonyára alkalmad lett volna elgondolkozni mélyebb, történelem feletti összefüggésein, így azonban, gyerekfejjel, a történet mesés volta ragadt meg inkább benned.

— Jóval később — folytatta kis szünet után a dédapád —, egy vasárnap délelőtt, az istentisztelet végeztével utánam jött a tanító úr, vállalnám el Jézus szerepét a virágvasárnapi passióban. Az elején ódzkolódtam tőle, de hogy a tanító úr kitartóan kérlelt, kötélnek álltam. Akkor, virágvasárnapon, a teli templom előtt, Júdás jeleneténél, elcsuklott a hangom. Ott, a passióban, ott, mindenki előtt bocsátottam meg neki.

Egy ideig csendben haladtatok, nem merted dédapádat megzavarni. Aztán mégis ő fordult feléd.

— Hát az arany ökrök — nézett rád ismét vidáman — már nem érdekelnek?

— Dehogynem — zökkentél vissza te is a történet medrébe.

— Nos, ott tartottunk — folytatta —, hogy egy ideig még jöttek a hírek: visszatérnek a tatárok. Visszajönnek és elpusztítanak mindent, ami az ittlétüket