Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.

átvészelte. Az embereket tatármód felhasított torkok képe ijesztette, sokáig nem mertek visszatelepedni a faluba.

— Később, nagy sokára, királyi hírnökök járták be az országot. Általuk üzent Béla király: eltakarodtak a mongolok, folytatódik az élet. Az emberek bizalma azonban nem tért könnyen vissza, nem feledték még el, hogy a tatárok kiszolgálóinak is volt királyi pecsétjük. Aztán, hogy hosszabb ideig nyugalom volt, lassan visszaszállingóztak a faluba.

— Otthon iszonyú kép fogadta őket, bomló hullák bűze, a felégetett falunak csak a helye. Mi mást tehettek volna, a halottak eltakarítása után új falu építéséhez fogtak. Akkor húzódtak lejjebb, az Alvég felé, közelebb a folyóhoz. Űj remény költözött a faluba, a kisemberek mindenkori életkedv-ajzója. Az emberek, mint a nagy megpróbáltatások után mindig, friss lendülettel fogtak hozzá a láp visszaszorításához.

— Akkortájt jöhetett Béla új parancsa: a kijelölt helyeken erősségeket kell emelni. Mivel az új falu a gázló közelébe került, kőerősséget rendelt ide is a király embere.

— Hozzálátott a falu, hordták a követ, hét határból jártak ide fuvarosok segíteni. Csinos kis kővár nőtt ki a folyó partján, a falu mellett, erős falai, jókora udvara a biztonság érzését keltette az emberekben. Az építők azonban nem érték be ennyivel, alagutakat építettek a szomszéd erősségek felé. Menekülésre, segítség bevitelére is gondoltak. Az egyik alagút bejárata a folyó partján, a nádasban végződött.

— Ekkortájt, mondják az öregek, az egyik alagút ásásakor, mindjárt a vár mellett egy barlangra bukkantak. A munkások csapásai alatt leomlott a föld, és az üregbe lépve elállt a lélegzetük: akkor találták meg az aranyból készült pásztort az arany ökrökkel. Senki nem tudta, hogy kerülhettek oda, mint ahogy addig senki nem tudott a létezésükről sem. Néhányan azt rebesgették, a tatárok összerabolt kincsei lehettek. Az egyik az alagútásók közül közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye őket. Ahogy az egyik ökörhöz ért, holtan esett össze. A többiek fejvesztve menekültek onnan, befalazták a bejáratot, de senki nem is mert volna belépni a barlangba. A falu jövendőmondója azzal nyugtatta az embereket, a kincs a falu nyugalmát vigyázza, de csak addig védi a falut, míg békén a barlangban hagyják. Beletörődtek hát, belenyugodtak az emberek, csak az emlékezetükben őrizték a kincs helyét.

— Azután, sok év múlva, a török rontott az országra — folytatta dédapád.

— Az ország javarészt már az övék volt, martalóc seregeik egészen idáig kalandoztak. A kis erődítmény ideig-óráig ellenállt nekik, de hat nap után beteljesedett a sorsa, a török rablók martaléka lett. Azok a várat földig rombolták, védőit kardélre hányták, rabságba hajtották. A tizenkét arany ökör ott maradt lent pásztorával, helyét már senki nem tudja. De úgy látszik, védi a falu népét, mert a falu a török dúlás után is talpra állt. Eddig még minden veszedelemből talpra állt.

— Ebbe kapaszkodsz? — dédapád történetét újragondolva Júlia gunyoros kérdése jut eszedbe. — Az ilyen mesékbe, dédapád álmaiba?

— Miért volna mese, Júlia? — kaptad fel a fejed. — Tény! Az egyedüli, amire támaszkodhatok. Különben sem értelek, valahol mindig van egy határ, amit nem lehet átlépni. Mindent nem lehet feladni, elhazudni, mert azután már valóban a nihil, a semmi következik. S ott hogy állok meg?

— Nem úgy gondoltam — enyhült meg Júlia hangja. — Az álmokra, a bele- szövésekre gondoltam. Amelyektől meg kell tisztítanod a benned élő képet, hogy élesebb, egészségesebb maradjon. Azt hiszem, egyre gondolunk.

— Hát persze — csókoltad meg a homlokát. — Hát persze, Júlia.