Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.

— Már hogy csapnálak! — mondta dédapád nyugodt hangján. — Figyelj csak, elmondom. Régi történet.

Máig emlékszel dédapád történetére, titokzatos, bizonykodó mosolyára. Az is eszedbe jut, évekkel korábban egy éjjel szentjánosbogarak lepték el a falu határát. Kincses Szent Jeromos éjjele volt éppen, sötét, koromfekete éj, a fosz- foreszkáló bogarak pedig ellepték a falut, jöttek csak, ki tudja, honnan, csapatostul áradtak a vidék fölé, nappali fényt árasztottak, az emberek csodát látni az utcára tódultak. Mint légies mozaikfantomok, fénylettek a levegőben az apró bogarak, százával, ezrével, a jámbor falusiak előbb nem tudtak mit kezdeni a szokatlan látvánnyal, mígnem egyikük megszólalt, a kincsre jönnek, látjátok, ezek a kincsre jönnek. Hát kell ennél fényesebb bizonyíték, hogy van kincs, mégiscsak van kincs a falu határában?

— Nagyon-nagyon régen, még a tatárjárás előtt csupa láp és nádas volt ez a vidék — kezdte széles ívben, kedve szerint cifrázva a történetet a dédapád.

— Láp és nádas volt az egész környék, mocsaras, elvadult vidék. Csak ott beljebb , ahol most a Felvég áll, azon a kis magaslaton volt egy tenyérnyi tisztás, ott terült el akkor a falu. Nem sokan lehettek akkortájt még a lakói, csupán néhány család, szívós, elszánt emberek. Azután — így mondják az öregek —, száz év múlva is talán, eltűnt a nádas, visszavonult a folyó mellé. Az emberek kiszárították a helyét, megművelték, és felépítették a mostani falu elődét.

Magad előtt látod dédapád arcát, átszellemült, hittől dús tekintetét, ahogy egyre több hévvel mondta a történetet. A szekér mintha egy álombéli világba ringatott volna zötykölődve.

— így alakult, kerekedett az emberek élete, mígnem egy napon nagy ijedség szállt a falura, félelmetes történések híre. Jön a tatár, itt a tatár, adták egymásnak tovább a vérszagú üzenetet a folyó mentén az emberek. Béla király körül hordoztatta a véres kardot. Akik úgy látták jónak, a láp mélyére húzódtak, nádkunyhókba, földbe ásott vermekbe, mások inkább messzebbre, távolabbi erdőkbe. Elnéptelenedett, kihalt a falu, a kijelölt figyelők csak távolról vigyázták, mi történik vele, közelebb csak néhanap, hajnalonként merészkedtek. A környéken azonban csend volt, sokáig nem történt semmi, új hírek sem jöttek, az emberek kezdtek megnyugodni. Lám, mégiscsak megállította a kutya- fejűeket a király, mondogatták, és a bátrabbak lassanként visszaszállingóztak a faluba.

— Az egyik hajnalon aztán megjelentek a mongolok. Először csak néhányan jöttek, mutatóba néhány lovas, egy nádi ember kíséretében. Alacsony, fekete emberek voltak a mongolok, ferde szemekkel, kitartó lovakkal, az emberek halálra rémültek tőlük, de a nádi ember, aki vezette őket, megnyugtatta a falusiakat, nincs okuk félelemre, a tatárok kereskedni jöttek, nem gyilkolni. Királyi pecsétet is mutatott ez az ember, Béla kézjegyével. A falusiak régebbről ismerték őt, mivel annakelőtte kalmár lévén, gyakorta megfordult a faluban, úgyhogy hittek neki, s köréje gyülekeztek. Az ember ekkor írást mutatott, amelyben Béla király azt üzente népének, megegyezett a tatárral, nem kell tehát senkinek félnie, mindenki jöjjön elő a rejtekéből, és végezze a dolgát.

— Az emberek hittek a pecsétnek, és miután a kalmár a lovasokkal nem sokkal később elment, az emberekbe visszaköltözött a bizalom, üzentek a rejtekhelyekre a többieknek is. Fellélegzett a falu, és mindjárt munkához fogott, pótolni az elmaradottakat. De vesztére: négy nappal később, kora hajnalban, visszajöttek a mongolok. A folyó titkos gázlója felől jöttek, ahonnan nem várta őket senki. Megint a nádi kalmár vezette őket, de most már nem néhányan, rengetegen voltak. A tálképű lovasok apró, gyors lovaikon ide-oda szá-