Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.

dani helyetted? Úgy ismerlek, akár a tenyeremet. De az semmit nem ér. Amit neked kellene elmondani, hiába mondaná helyetted más. De ha nem, hát nem. Kösd fel magad! — és durcásan otthagyott.

Te még maradtál, talán egy órát is, arra gondoltál, sokat ittatok, és ez a furcsa beszélgetés is csak az alkohol hatásának a következménye volt. Azon csodálkoztál, mennyire élesen rögződött benned minden szó, minden hangsúly, Júlia arcának minden rezdülése. Mint ilyenkor mindig, újragyúrtad magadban az elmondottakat, jócskán kiegészítve az elmondatlanokkal, s megint csak oda jutottál, igazat kell adnod Júliának, s elképzelt képe előtt mormoltál valamit kiszolgáltatottságról, tehetetlenségről, önfeladásról, nem is igen tudod már, mi mindenről. Most, hogy újragondolod a történteket, megint csak hajlamot érzel arra, hogy az egész párbeszédet, fura, egyszemélyes befejezésével az alkohol hatásának tulajdonítsd, s tudatosítsd, ha bármikor hasonló helyzetbe jutnál, újra csak azt a fegyvert vetnéd be, amelyet már annyiszor, s amely egész generációdnak fenntartások nélkül használt eszköze: a hazugság, a körmönfont sunyiság, a számítás, az ügyeskedő helyezkedés elegyét. Idáig jutsz gondolatban, s képzeleted, meredek kitérőt téve, elfáradva a még most is harcoló emlékképektől, újra a zötykölődő szekér felé viszi lendületét, amelyen békésen üldögéltetek dédapáddal, és egyre beljebb hatoltatok a vadul zöldellő mezőbe.

— Gyere közelebb — fordult hátra egyszer csak dédapád. — Gyere már, no, valamit kérdezni akarok tőled.

Magad alá kaptad lábadat, óvatosan mellé csúsztál, fel a bakra. Dédapád suhintott egyet az ostorral, frissebb tempóra próbálta ösztökélni a két húshegyet.

— Aztán kincset vadászni volna-e kedved? — kérdezte titokzatoskodva, kérdő mosollyal.

— Kincset? — kiáltottál fel hitetlenkedve. — Hol?

— Hol, hol — ingatta a fejét dédapád. — Hát a falu közepén, a harangláb alatt.

Lelkesedésed egy pillanat alatt elszállt, csalódottságod kiülhetett az arcodra, mert dédapád így szólalt meg: — No, mi van, nem érdekel?

— Már hogy érdekelne, mikor ott semmiféle kincs nem létezik — válaszoltad szemrehányóan.

— Hát azt te honnan tudod? — kérdezte nevetve, kalapját az ujja hegyével lejjebb tolva a homlokán, ügyesen álcázva két szemét, amely huncutul nézett rád.

— A harangláb alatt? — kérdezted gúnyosan. — Voltam már ott, lent is az alagsorban, a lépcsők alatt, galambpiszok van ott, egyéb nincs.

— Nem ott gondoltam én azt — nyomott egy barackot a fejedre. — Az alag- útban. Ott van elásva az arany pásztor a tizenkét arany ökörrel.

— Arany pásztor arany ökörrel? — csodálkoztál hitetlenkedve.

— Csak azt ne mondd, hogy nem hallottál még róla — nézett rád. — Bárkit megkérdezhetsz a faluban, mindenki tudja a történetét.

— Ha mindenki tudja, miért nem ásta már ki régen valaki? — szegezted neki a kérdést egy szuszra.

— Nem olyan egyszerű az — emelte föl dédapád jelentőségteljesen az ostornyelet. — Nem egyszerű dolog az. Mert hogy pontosan hol vannak elásva, senki sem tudja. A vár mellett, így szól a monda. A vár meg valahol a harangláb helyén volt.

— Igazán, dédi? — vallottad kíméletlen türelmetlenséggel. — Nem csapsz be?